Álmodtam én egy éjszakán és ez az álom a nappalomat is elkíséri. Bízom abban, hogy mindörökké meg tudom tartani.

Egy másik világban ébredtem fel, hogy hol az a tér, ne kérdezd, hisz a választ még én sem ismerem. Álomnak hiszem, mely sok-sok csodát ígér, s mindig oda vágyom álmodni én. Bár a nappal itt a földön sok fényt tükröz felém, mégis ez az álom szebb nekem, mert tudom, hogy egyszer ébren is elérhetem. S hogy mi az, mi ennyire vonz, most elmesélem, bár lehet, hogy néked szebbek az álmaid, s tudom azt is, hogy néked az sokkal többet ér.

Egy nagy réten állok, hol millió színben, pompáznak a virágok. Kedvesek szépek és fecsegnek, nevetnek, hangjuk is van és hívnak téged.
Gyere, gyere nézz engem, én itt lent vagyok, kicsinyre nőttem, de nagy üzenetet hordozok.
Lehajolsz, s látod őt, ki egy piciny kis hóvirág, s valóban ő az, ki leghamarabb jelzi mindenek előtt, hogy felenged a fagy, s eljön az új világ.
Kacagva csilingel hangja, s harangját rázza ő, kicsiny de boldog, hogy érted őt.
És a réten a millió színben pompázó virág egyszerre zúgja, búgja néked, hogy mostmár tiéd is velük együtt ez a boldogság. S bejárod a rét minden virágát, egyenként külön-külön, s mindegyiknek átérzed boldogságát és üzenetét, s valóban most már mindegyiké tiéd. Együtt dalolsz velük, s egy dallamot, és a rétet lassan elhagyod. De veled jönnek ők, hisz örömük lelkedben él, s mindig ott ragyog.

Egy erdő széléhez érsz, mely sűrű és sötét, de a fák azt súgják ne félj, gyere, gyere csak közénk. Átvezetünk mi téged, baj nem ér. S valóban így van, mert ahogy belépsz, koronáik között átszűrik a fényt. Egyenként vezetnek és mind mesél. Mesél arról, hogy ki ő, és hogy hogyan él. A platán, az akác, a hárs, a fenyők és a jegenyék, mind mind átadja néked életének üzenetét. Már csak őket látod, az általuk hordozott fényt, s nem érdekel az erdő sötétje, réme és a köztük megbúvó veszély. Vezetnek ők, hálásak néked, hogy rájuk is figyelsz s hogy megérted, nélkülük te lennél szegényebb.

Az erdőnek végéhez érsz, s újra eléd tárul a rét. Örülnek néked, s rád szórják a belölük sugárzó fényt. Láttad az erdőt, hogy vannak a fák? Ugye míly bölcsek, olyanok mint anyánk, s apánk. Ők rokonaink, nekünk és néked, egyek velünk és véled, s ezt én is érzem. Az öröm közös újra, s megint, s már nemcsak mi örülünk, hanem felettünk örül és nevet az ég.

Felnézel az égre, mely gyönyörű kék, s melynek bárányfelhőin megtörik a fény. Szivárvány színű pompázó egész, mely lejön érted, hogy felvigyen, fel az ég felhői közé. Megismerheted milyen ott fönt az ének, s hogy mit rejt az ég! Felhői közt megbújik az eső, a szél, a hó, a jég. Neked örülnek most ők, üdvözlik az új ismerőst, mesélnek esőkről, havazásról, erős szelekről, viharok káráról. Mindent, mindent átadnak néked, mit ők ott fönt át-, meg át élnek. S visznek magukkal, hogy átérezd te is, légy egy velük és érezd erejük, s tud, itt is otthon vagy. Örülsz te is, hisz érzed tudásuk néked ad erőt, s a szivárvány útján újra a rétre érkezel, mit éppen csak egy perce hagytál el.

Most újra az égre nézel, melyen átsuhan egy kis madár, hogy egy fa ágán megpihenvén néked daloljon, üdvözletként. Hangja csodás ének, s mi meglep, érted. Érted mindazt mit énekel, hogy mindaz mit látsz csak részlet. Ha meg akarod tudni mit rejt a valóság, az égen is át kell majd lépned. Hogy megláss mindent, egyszerre ott fent, hogy megismerd az időtlen végtelent. A titok, mely mindannyiónk lelkében ott lapul, itt lakik és itt honol.

Az ének kíváncsivá tesz. De hogyan juthatok oda fel? A kis madár már zengi is. Te légy magad a rét, s benne a millió szines virág, légy te magad anyánk és apánk, mint az erdőben a fák. S te magad légy az eső, a vihar, a szél, de ne feledd, hogy te magad vagy a szivárvány. S engem se hagyj ki a sorból, légy szabad, mint ez a kis madár. Énekelj, dalolj mindenről mit látsz. Vidd az álmokat, hozd a vágyakat, s köss őssze mindent, mindent, hogy egy legyen, s akkor tiéd az is, mit ébren is elhiszel.

Indulok hát az ég felé, a szivárvány hátán állok, kezemben millió szines virág, s lelkemben őrzöm, viszem a fát. Egy kis madár kísér, s a vágy, hogy elbírjak mindent, mit üzen a világ. Már az égen vagyok, hol integetnek a csillagok. Boldogok, hogy elhoztam mindent, mi én magam vagyok. S ez az a hely, hol minden egy, egy velem s veled. És egy minden rétnek virágával, egy a fákkal, a szivárvánnyal. Egy a széllel, az esővel és a kis madárral.
Én az vagyok, ki csak itt lehet boldog.

S az álom véget ér, s már nem tudom, hogy most álmodom vagy ébredek, hol a határ, mi a kettő között húzódik meg?

Szédülök, fejemben mérhetetlenül sok gondolat. Elértem mindazt mit álmodom, vagy csak most ezt úgy gondolom? Nem tudom. De az álom oly eleven, oly ismerős, s oly végtelen.

Lehet hogy nem is ott fent, hanem itt lent álmodom.