A fenyőfa álma
2007.11.13. 00:25
Tavasz volt amikor önmagára eszmélt. Tetszett neki, hogy apró, pici, vékony leveleit simogatta a lágy szellő. A napocskát is kedvelte, erőt, energiát adott neki. Figyelte a körülötte élőket. A rózsabokrot, a borókát, a törpeszegfűt. Néha oda bólintott a tulipántnak. Órákig bámulta a felhőket, és mindig arra vágyott, hogy minél közelebb kerüljön hozzájuk. Megfigyelte, mennyi, de mennyi alakban, micsoda figurákat tudnak rajzolni az égre. Boldog volt, hogy itt lehetett, hogy itt élhetet a földön. Az éj eljöttével a csillagok tették vonzóvá az eget. Mit nem adott volna érte, ha egyszer a csillagok fényét megérinthetné. De csak álom volt, ami nagyon kedves érzést, emléket ringatott lelkében.
Voltak napok, amikor hiába várta a napocskát. Ilyenkor nem értette miért nem láthatja a felhőket sem. Később az évek múltával megértette, ilyenkor összetömörülnek, palástot fonva az égre, mély kékre festve azt. Majd a szellők is összefogva erős szelekké tömörítik erőiket. Erősen kapaszkodnia kellet gyökereibe, és földanyába, hogy állva maradhasson. Annyira elfoglalta ez, hogy észre sem vette, amikor sűrű cseppekben eleredt, szakadni kezdett az eső. Minden levelét, minden kis tüskéjét csillogó fényesre mosva. Fellélegzett, amikor megszűnt az égi áradás. Boldogan üdvözölte a szellőt, mely lepörgette róla a felesleges cseppeket. S amikor a napocska is előbújt, valami különösen szép szivárványt láthatott. Nem is figyelt fel arra, közben mekkorát nőt törzse. Most látta csak meg, amikor kiegyenesedett, hogy az égi megpróbáltatás mekkora ajándék. Tisztábbak lettek levelei, frissebb és vidámabb lett. Földanya is több táplálékot adott, s öröm volt nézni a többieket, amint feléje bólogatva, helyeselték ezt. A felhők is jókedvükben tarajosra festették az eget. A hű napocska pedig, csak úgy ontotta,ontotta a meleget.
Aztán napok jöttek, mentek, majd egyre kevesebb lett a vidám élet. A környező fák levelei lehulltak és mély álomba szenderültek. Ő pedig várta, várta az ő levelei mikor mennek el. De azok maradtak rendíthetetlenül, fényesen és egyre sötétebb zölden. A napok egyre rövidebbek lettek, s a csillagokhoz hosszabban vágyódhatott. Mélyebbek lettek az álmok is, hogy valaminek lennie kell, lennie kell, fent és ott.
Egy éjjel sűrű fehér hópihékkel találkozott. Úgy hulltak le az égből mint a levelek a fákról, melyeket elhagyott. Némelyik ismerősnek tűnt. Ez itt a hárstól, ez pedig a rózsáról, meg a tölgyből is egy itt pihen. Csillognak, amint a földre érve utolérik a többieket. Vastag puha csend vette körül, szellő sem simította az eget. S csak hulltak, hulltak a béke követek, hogy betakarják a földi és az égi lelkeket. S ekkor lelkében kigyúlt a fény, a csillagok fénye, s ott ragyogott lelkében évről évre, örökzölden.
|