Az eső, mint ezernyi meg ezernyi tűszúrás vágott az arcába. Összehúzta magán a kabátot. Könnyű kis szövetkabát, nem ilyen zord időre tervezett. Átballagott a másik megállóba a közvetlen járathoz. Mindenki igyekezett. Senki nem örült az esőnek, a hidegnek meg végképpen nem! A megállóban alig voltak rajta kívül. Megnézte az időt. Még öt perc mire a busz ideér. Nem szeretet várni. Mindig valami elfoglaltságot keresett, hogy elüsse az időt. Most valahogy nehezen ment. „Földvár felé félúton” – már csapódott is elő a tudatából, hiszem most megint igaz is, hiszen ott áll fél úton hazafelé. A dal szerzője jutott eszébe, meg az a balatoni nyár, amit akkor együtt töltött a hugival Füreden. Micsoda kalandos út volt! Anya elengedte őket, akkor először és egyedül. Anna akkor már húszéves volt. Rábízták a hugit is. Nekik kellett megszervezni az utat és azt is hová mennek. Füred mellett döntöttek. Pesten megálltak és meglátogatták a nagybátyát, aki segített másnap a déliből elindulni. Ő kicsit merésznek érezte ezt a döntést, és nem értette a nővérét, miért engedte el őket, de ez már mellékes volt. Anna magabiztosan indult az útnak. Pedig még nem volt szállásuk. Azt az érkezés után kellett még elintézni. Valamikor kora délután érkeztek meg Füredre. Gyorsan kerestek egy „Ibusz Irodát”, ahol szálláshelyet intéztek. Gyorsan és minden gond nélkül sikerült. Hugi már nagyon fáradt volt és az inzulinját is hamarosan bekellett adni, hogy ne legyen probléma. Könnyen megtalálták a helyet, ahová irányították. Akkoriban is, mint most is, magánházaknál mindig voltak kiadó szobák. Az övék jóval fentebb volt a víztől, busszal kellett elérni azt. A házinéni nagyon kedvesen fogadta őket. Egy régi kis parasztház volt, egy idősebb házaspárral. Kicsit emlékeztette őket a szülői házra, és a nagyszülőkre. Gyors kipakolás, inzulin a huginak, étkezés és már mehettek is a vízhez, amit már nagyon de nagyon szerettek volna látni. Hátra mentek az udvari épületbe, hogy megkérdezzék Marika nénit, hová tegyék a kulcsot vagy elvihetik-e magukkal. Ő éppen az esti vacsora készítésével volt elfoglalva a kiskonyhában. A kulcsot vihették magukkal. Kifelé menet észrevették a sok szép virágot a kertben, és mint otthon, megkérdezték szedhetnek-e egy-egy szálat a pompázatosabbnál pompázatosabb rózsákból. A válasz igen, így hugi egy vöröset, Anna meg egy sárga rózsát tűzött a hajába. Boldogok voltak és önfeledtek a szabadságtól, és szinte futva érték el a Balatont. Lenyűgözte őket a víz. Pedig nem volt ismeretlen, hiszen mindig folyó mellett éltek. Ismerős volt a Maros és a Tisza is. Mindkettőt szerették. Hozzá tartoztak a mindennapi életükhöz. De a Balaton kéksége, a szabadság, a fiatalság ……………….mosolygott boldogan ezen az érzésen. A busz beállt a megállóba. Felszállt. Hátra ment a legvégébe. Megállt a hátsó ablaknál. Körül sem nézett, mint máskor. A lelkében oly távol volt megint. A Balatonnál, hugival és a nyárral. A múltban, amit most megint idevarázsolt magának ebbe a zord, hideg és esős novemberbe. Vajon hiba-e, ha ezzel foglalatoskodik?! Nem érezte annak, hiszen az emlék oly kedves és oly valóságos még most is. A hugi kacaja visszhangzott a fülébe, ahogyan sorolta mit és hogyan szeretne az elkövetkezendő napokban. Ma már tudja, miért volt neki mindig minden olyan sürgős és elengedhetetlen. Az utolsó kép úszott be, amire ez volt írva : Élt húsz évet. Összeszorult a torka, és könnyek szöktek a szemébe. A fülében pedig ott zsongott-bongott a hangja: Anna ugye elviszel? Szeretnék elmenni hajókázni, és átmenni a másik partra. Szeretnék mindent látni amit csak lehet. A strandot, a sétányt, a boltokat, ahol ugye veszel nekem valamit! Anna mindent megígért, -  amit csak lehet, hugi – most is látta maga előtt Idát! Kerek, dundi kis mosolygós arcát és azt a vibráló, ragyogó tekintetet, ahogyan mindig ránézett kérlelőn! Ugye megteszed?! Anna mindent megtett, mint aki ösztönösen érzi, hogy meg kell tennie, még akkor is, ha ez számára hátrányt jelent. Sokszor és sokat látta húgát kómában, görcsökben rángatózva! És soha sem tudta neki azt mondani: NEM. Sokat volt rábízva, hiszen anyáék mindig éjszaka dolgoztak. Neki kellett korán megtanulnia milyen is az, ha valaki életveszélyben van. Hogyan és mikor kell inzulint adni és mikor van az, ha éppen a cukrosnak cukrot kell nyomni a szájába. Amikor kiderült Ida betegsége, az egész városban Ő volt egyedül ilyen bajban. Az orvosoknak is még új és nehezen kezelhető gondot jelentett. Nyolc évesen kezdődtek nála a tünetek és tizenkettő lett mire kiderült miben szenved. És valóban igaz, sokat szenvedett. De most itt mosolyog a lelkében ’72 nyarából. Itt csacsog, itt dünnyög, mint szorgos kis méhecske. És Anna hagyta, hogy újra magával ragadják a múlt emlékei.

A Balatontól visszafelé azon egyezkedtek, hogy elmenjenek-e Csopakra, ahhoz a fiúhoz, akit a vonaton ismertek meg, s aki megmondta a címét is. A döntés egyértelmű volt mindkettőjük számára,  és már gurultak is a cél felé. Természetesen nem találták már őt sem a szálláshelyén, így elindultak vissza Füredre. A busz az orruk előtt ment el. Így ott álltak az út mentén, várakozón. Anna kicsit feljebb ment a domb oldalára. Egy kőnek támaszkodott, és valami keserűen édes hangulat kerítette hatalmába. Egy dallamot dúdolgatott: „Lovamat kötöttem, piros almafához. Magamat kötöttem gyönge Violához. Lovamat eloldom, mikor a nap fel kell, de tőled Violám, csak a halál old el”. Nem tudta megmagyarázni, miért, mi okból lett szomorú. Akkor nem volt senki, aki megmondhatta volna, hogy ez lesz az utolsó igazi nyár, amit együtt tölthet hugival.  Akkor Ő, még ott állt a buszmegállóban és leste , hogy jön-e már, jön-e már!

Hirtelen egy piros Opel állt be a megállóba. Hugival pár szót váltottak. Ő oda szaladt Annához: „Azt mondja ez a srác, ha gondoljuk átvisz bennünket Füredre.” Anna nem válaszolt, csak intett, hogy nem! Hugi vissza szaladt a sráchoz. Megint pár szót váltottak. Majd vissza Annához. „Azt kérdezi jössz-e? Annát az érzés, az a megmagyarázhatatlan érzés és szomorúság kötötte le, ami megszállta. Csak rázta a fejét, hogy nem; és lassan, csillogón egy könnycsepp gördült végig az arcán. A srác még várt pár másodpercet, majd kiszólt: „ha nem jön itt hagyom”, majd nagy gázzal, mérgesen tovább hajtott. Anna pedig tovább dúdolta: „Lovamat eloldom, mikor a nap fel kell, de tőled Violám, csak a halál old el”.

Hugi csapott, vágott a dühtől: -„Olyan hülye vagy. Tudod ki volt ez, aki el akart vinni bennünket? Ő a B. János. Te pedig itt makacskodsz, meg kéreted magad! – De beállt a busz is, és nem volt se idő, se alkalom a további civakodásra. Anna csak jóval később értette meg, mi is történt ott a megállóban, amikor már nem élt a hugi, és ott visszhangzott a lelkében az a délután „Földvár felé fél úton”

...........folyt. köv...............