A koncertterembe lépve,
mint ezer méhecske zúgnak,
zsibongnak a létek.

Az idő eljött,
a függöny széthúzva.
S a Teremtő belép
a porondra.

Ő a legmagasabb!
Egy abszolút;
Egy DÓ hang.

Ő a kezdet,
tőle lett a világ
Teremtett.

Világosságot; szólt:
Fény kell oda,
ahol sötétség van.

S lett teremtve
ezer meg ezer csillag.
Végighasítva a sötétséget
Így szólalt meg
a TI hang.

Hangjában zengve
világok élnek.
Létre hozott mindent,
Mint nagy örökséget.

Napokhoz teremté;
az Ő világosságát!
Meglátattva mindent,
érkezve
a LÁ-hoz.

Hogy lásd, míly meleg
s izzó a szeretet.
S a nap tüzéhez,
kell egy
SZÓ is;
Hogy a látottakat,
követhesse szó is.

Beszélik, sokáig
nem volt nyelv, csak jel!
S e jelekből született egy
FÁ,
mint hang;
Míly fájdalmas lenne,
ha ez nem így van!

Porból teremté meg
Bolygók összességét;
Megszülettünk mind mi,
földi jelenségek.
S a MI
hangzása,
lett az örökségünk.

A hold kísért;
RE-á is
kerülhetsz!
Ha nem becsülöd,
hogy mi mind
magunkban hordjuk
az öröklétet!

S a kör bezárul megint a
DÓ-ban,
mely mélyebb hangzású,
itt lent a porban.

Hangokat billentve
a billentyűk húrján,
négy oktávú szólamunk
már telítve áll.
S ahogy a billentyűk
felváltva játszanak,
úgy lesz a teljesség
egyre hangzatosabb.

Csillingelő hangot
mélységek követnek.
Minden pillanatot
érzésekbe löknek.

A mindenség végtelen,
tobzódhatsz a létben,
színesben pompáznak
lelkünk tengerében.

Felváltva,
lüktetve,
dallamokat hordva,
lépkedünk hangokon,
mint akkordok húrja.

Teremtőnk csak játszik....
lelkünk tengerében.
Búsan és nevetve,
egész hangot mérve!

S ahogy az életünk,
napról napra telik.
Úgy lesz e koncertből.....
a mi életünk.

Alszunk és ébredünk;
Vajon ez öntudat?
Objektív,
relatív,
hogyan is hat?

Amint a Teremtő ujját a
billentyűn végighúzza.
Úgy fut át gerincünkön
a teremtés útja.

Megjegyzés: 2004.03.21.