Rónay György:

Advent első vasárnapja

Amikor a fák gyümölcsöt teremnek,
tudhatjátok, hogy közel van a nyár.
Tűzre dobhatsz, Kertész, mert nem terem meg
korcs ágaimon más, mint a halál?
Amikor jelek lepik el a mennyet,
álmunkból kelni itt az óra már.
De ha hozzám jössz, pedig megüzented,
angyalod mégis álomban talál.
Meg akartál rajtam teremni, rossz fán;
Nem voltál rest naponta jönni hozzám.
Ajtóm bezártam. Ágam levetett.
Éjszakámból feléd fordítom orcám:
boríts be, Bőség! Irgalom, hajolj rám!
Szüless meg a szívemben, Szeretet!

Képzeljük el egy szénbánya több száz méteres mélységében, ahol robbanás, omlás vagy vízbetörés miatt egy üregbe rekedtünk. Nem látszik semmi remény! Iszonyú, halálra váró, elcsüggedt állapotban vagyunk ott a sötétségben.

Sokan vannak így a föld felszínén is. Veszedelemben, félelmetes előjelek között élünk ebben a világban. Sok-sok ember hite eltört, fejüket leeresztik. De hiszen mindnyájunkra halál vár… És egyszer csak a szénfalon át kopogás hallatszik… Egyre közelebb hallik a csákányütés kongása. Közeledik a szabadulás, az élet! Ádventi hang hangzik felénk: „közeledik megváltásotok!” Ez a jézusi biztatás nekünk szól! Boldog reménység ez annak, aki személyes felszólításnak fogadja ezt az igét. Nem a vég, a halál közeledik napról napra az idő múlásában is felénk, hanem a megváltásunk! Pontosabban: a Megváltó Úr Jézus Krisztus! Halljuk meg: „fel a fejjel”! Nem szabad csüggedni, sem összeroppanni, de hittel és reménységgel felnézni a Megváltó Úrra! Várhatjuk az idei ádventben is újra őt.

Sümeghy József (nyug. evang. lelkész, Sopron)

Advent 3. vasárnapja

Jelenések könyve

"Lectio: János 10,30-42.

Textus: Jel 3,7-8 (10-13)

A filadelfiai gyülekezet angyalának írd meg: ezt mondja a Szent, az Igaz, akinél van a Dávid kulcsa, és amit kinyit, senki nem z árja be, és amit bezár, senki nem nyitja ki: 8. Tudok cselekedeteidről. Íme, nyitott ajtót adtam eléd, amelyet senki sem zárhat be, mert bár kevés erőd van, mégis megtartottad az én igémet, és nem tagadtad meg az én nevemet."

Az első vasárnap angyala

Négy héttel karácsony előtt valami nagyon fontos dolog történik: egy angyal kék köpenybe öltözve leszáll az égből, hogy közelebb húzódjon az emberekhez. A legtöbb ember ezt észre sem veszi, mert túlságosan el van foglalva mással. De azok, akik jól figyelnek, meghallják a hangját. Ma van az első napja, hogy az angyal először szól, s keresni kezdik azokat, akik meg tudják és meg akarják hallgatni őt.

A második vasárnapi angyala

A második adventi vasárnapon piros palástba öltözött angyal száll le a mennyekből, kezében egy nagy serleget hoz. Az angyal szeretné megtölteni az aranyserlegét, hogy tele vigye vissza a mennybe. De mit tegyen a serlegbe? Játékot? Ajándékot? Törékeny, finom szövésű ez a serleg, a Nap sugaraiból készült. Nem tehet bele kemény, nehéz dolgokat. Az angyal észrevétlen végigmegy a világ összes házán és lakásán, mert valamit keres. Tiszta szeretetet minden ember szívében. Ezt a szeretetet teszi a serlegébe, s viszi majd vissza a mennybe. Mindazok. akik a mennyben élnek, fogják ezt a szeretetet, s fényt készítenek belőle a csillagoknak. Ezért olyan jó felnézni a hunyorgó, ragyogó csillagokra.

A harmadik vasárnap angyala

Advent harmadik vasárnapján egy fehér ragyogó angyal jön le a földre. Jobb kezében egy fénysugarat tart, amelynek csodálatos ereje van. Odamegy mindenkihez, akinek tiszta szeretet lakik a szívében, s megérinti fénysugarával. Azután a fény ragyogni kezd az emberek szemében, s elér a kezükhöz, lábukhoz és egész testükhöz. Így még az, aki a legszegényebb, legszerencsétlenebb az emberek között, az is átalakul, s megszállja a béke, a tiszta szeretet és a boldogság érzése.

A negyedik vasárnap angyala

A karácsony előtti utolsó vasárnap egy nagy, lila lepelbe öltözött angyal jelenik meg a mennybolton, és járja be az egész Földet. Kezében lantot tart, és azt pengeti. Közben szépen énekel hozzá. Ahhoz, hogy meghallhassuk, jól kell figyelnünk, s szívünknek tisztának kell lennie. A béke dalát énekli. Sok kis angyal kíséri, s együtt énekelnek. Daluktól valamennyi mag, amely a földben szunnyad, felébred, így lesz majd új élet tavasszal a Földön.

Füst Milán:

ADVENT
-Regény -

Benn a tágas, jól fűtött szobában levette aranyláncát s talárja helyett is kényelmes, sötétvörös bársony-zubbonyt öltött ... – mégpedig oly fürgén, hogy meg voltam győződve, hogy csak mímeli ő az öregséget, – s főként féloldali béna-féle mozgása nem lehet valódi ... Úgy látszik, tetszik néki néha tisztes, köhécselő aggastyánnak, – a sírhoz közelálló embernek látszani ...

S ez a benyomásom a nála eltöltött idő alatt csak még erősödött ... – Friss volt és fürge s pompás vendéglátó.

S noha én lehorgasztott fejjel, álmosan, üres lélekkel ültem kényelmes karosszékében ... – s csak valahol messze, mélyen rejtezve éreztem lesben állani bánatomat ... – ez őt egy cseppet sem zavarta.

S megvallom, – egy idő múlva, – mintha magam is felfrissültem volna tőle ...

Mindenféléről beszélt ...

– Hát persze, – persze ... – Adventben vagyunk, – mondá. – Micsoda más élet volt ez itt akkoriban ... – Régen szünetünk volt már ... Még nem voltam ugyan elnök, – de micsoda független ember voltam én akkor ... – Mit gondol, – nagy dolog az!

– Hát most nem független? – kérdeztem szórakozottan.

– Most? – kérdezte reám sandítva ... Hogy volnék most független? ... Megrendelésre ítélni, – parancsszóra! – azt hiszi, olyan nagy élvezet az? ...

– Nem értem Önt, – mondottam tétován, mert nem hittem el magamnak, hogy jól értem ...

– Nem érti! – kiáltotta ő nevetve ... – Persze, hogy nem érti ... – mert Ön, – már bocsásson meg Sir … majd én megmondom Önnek: – Ön egy álmodozó, világtól elrugaszkodott gyerek ... mondotta ki kacagva s hangjában, – lehetetlen, hogy csalódtam volna! – volt valami meghatott, gyengéd árnyalat is. – Kinevetett s mégis úgy éreztem, mintha megsimogatott volna ...

– Ez igaz! – mondottam megindulva s újra csak úgy, mintha apámnak tennék vallomást.

– Persze, hogy igaz! – mondá ő most már sokkal ércesebb és gúnyosabb hangsúllyal ... Ezek az állam érdekének védelmében hozott ítéletek ... – Itt nincs igazság!

– S ezt Ön tudja? – kérdeztem elszörnyedve.

– Hát olyan ostobának tart Ön engem Sir? – mondá most szinte boldogan nevetve ... – A szemei csillogtak.

– Szóval én azelőtt ... Advent első hetében, – már hol kódorogtam valamerre, – kinn az erdőn, – valami vadászkastélyban ... Hol itt, hol ott ... Hajnalban persze kimentünk, – s mire délre visszajöttünk jól átfázva, – már várt is a reggeli ... – A szekéren egy szarvas, meg mi ... S azzal máris neki! – kezdődött ám az ivászat, – no meg a fütyölés! – De milyen!

Összecsapta kezét s én elámulva figyeltem szemeiben nékem oly érthetetlen, naiv életörömét. – S ő ezt nyomban észre is vehette.

– Kell ám tudni ezt is, azt is! – nem olyan könnyű ám ez az élet ... – mondotta vidáman. – És ezt Maga még nem tudja fiatalember ...

– No de, – ne hogy azt higgye, – tette aztán hozzá, – pótoljuk mi ám azt, itt is ... – S most olyat fog látni uram, – büszke lehet, – amit még kevesen láttak Önön kívül, –mondotta szinte ünnepélyesen s a szekrénye felé indult ... – Ide nézzen! ...

Egy mozdulatot tett a szekrény felé, – de megállott s egy másodpercig gondolkozni látszott, – aztán hozzám fordult:

– És tudja-e Ön, Baronet, hogy mért mutatom ezt most meg Önnek? ...

– Miért?

– Mert Ön, – minden gyereksége ellenére is nagyon rokonszenves fiatalember ... – mondá. –Nna, – most már ezt is tudja! – tette hozzá kissé bosszúsan s gyors mozdulatokkal felnyitotta a szekrény lakatját, – s az ajtót szélesen kitárta ...

Elámultam.

Gyönyörű aranyló butéliák a téli nap fényében ... Pecsételt kancsók katonás sorban – s mindegyikén egy-egy évszám ... Apró, remekbe készült hordócskák ... – S ő magyarázott ...

– Látja? – ide van írva mindegyikre, hogy mennyi? ... Nehogy eltévesszük a mértéket ... No, de nem is tévesztem ám el ... Mert arra vigyázunk! ... És tudja, – ide szépen tárgyalás után bejövök, – aztán szépen becsattintom az ajtót ... és akkor aztán neki! ...

– Tudja, – akkor aztán gyöhet a fergeteg! ... – mondá, – Mert én aztán igazán nem gondolok ám semmire. Azt hiszi – gondolok? ... Eszembe' sincs! Mit nekem tárgyalás, meg halál, meg tudom én mi! – Erről a szent helyről az mind ki legyen rekesztve ... Se ember, se asszony ... Azt hiszi, beeresztek valakit? ... Szó se lehet róla! ... Ide be nem jössz! Ide be nem teszed a lábad ... mert tudja ez itt az Édenkert, – mondotta s ez utolsó szavaknál valami különös hátborzongató bizalmassággal a fülemhez hajolt, – mintha titkot akarna közölni velem: – Ez az Édenkert – suttogta újra.

– És nézze, – magyarázott aztán, buzgón hajladozva s kiemelve egy-egy palackot ... – Nézze Baronet, – lássa, ez itt burgundi máslás, – a nyála csorogna tőle, ha megkóstolhatná ... – No de nem adok! Hehehe! – Ez pedig ebben a hordócskában itt, – ez spanyol aszú, – ezt kaptam ... – Ezek meg sorban mind: fanyar francia borok, – de mindegyik más évből ... Világos, tiszta, és kegyetlen bor! – Nem látja, milyen hideg, tiszta színe van neki ... Hát, – vegye tudomásul kérem, hogy ez az igazi! Zöld arany! – De aztán ez a Ťnyugodt borť úgy odavágja ám, – jobban, mint akármelyik tüzesszínű vörös ... Ez itt rajnai – elég jó fajta! ... Ez pedig lássa afféle ritkaság: – tokaji, – elég jó!

– No de ebből nem adhatok, – mondá töprengve, – mert ebből csak egy van ... Vagy akar mindenáron tokajit?

– Igazán nem is gondolok rá Sir, – feleltem.

– Bocsásson meg

– De Elnök Úr, – én nem is gondolok rá, hogy igyam ... – Hiszen én nem is vagyok valami nagy borivó ...

– Ezt csak úgy mondja Maga, Sir ... De ezt is csak addig mondja, amíg nem tudja, mi az? ... – Mert, lássa, – az ember sosem tudja ám előre, hogy ő kicsoda-micsoda ... – Egy nap aztán csodájára ébred, – hogy ő bizony elnök ... – Na lássa, – így van ez!

– No de hát, – egyet mégiscsak megnyakalunk ... – jó? Az Ön tiszteletére! – Ha már oly szíves volt engem meglátogatni ... Hiszen most már úgyis túlvagyunk a nehezén ... Mert tudja, – én tárgyalás előtt sosem szoktam ám, – de hát most már, – mi van hátra? ... Semmi! – igaz? ... – mondotta s kissé mintha elkomolyodott volna ... – Tűnődött.

– No de Elnök Úr, – kezdtem ekkor bátortalanul ... – Nem fog elkésni a tanácskozásról? ...

– Mifélétől? – kérdezte.

– Hát ... hát ... az ítélet előtt ... – hebegtem s újra valami iszonyat szállt meg ... – A tanácskozásról? –

– Miféle tanácskozásról, – mondta ő gőgösen nevetve. – Csak nem hiszi, hogy én

– No de hogy lehet az? – kiáltottam ... Hát akkor minek vannak itt? ...

– Hogy minek vannak? ... Mit tudom én azt, minek vannak? ... Hogy a gyereknek neve is legyen, – hát azért vannak.

– Nem értem, – mondottam egészen zavarodottan.

– Azért nem érti, – mert Ön egy gyermek ... ezt én már mondtam Önnek, – felelte ő a nyitott szekrény elé ülve ... Ön semmit sem tud a világ dolgairól ... – Ő Felsége felhívatott engem magához, – és személyesen reám bízta ezeknek az ügyeknek az intézését ... És

– Úgy? ... Ezt nem tudtam! ... És nekik nincs is beleszólásuk? ...

– Beleszólásuk? ... De igen: morognak egy kicsit ... néhanap ... No de ha én meghallom, – akkor meg elkezdek ám ugatni ... S avval vége is van a morgásnak! ...

– No de igyunk Uram, – mert elmúlik az idő! – kiáltotta felugorva s bizonyos nyugtalan habozás után kiválasztott egy butéliát ... Aztán oly óvatosan törte le pecsétjét, húzta dugóját, – akár egy öreg, tapasztalt pincemester ...

Nézze ez se rossz ám ... Nem adok én Önnek löttyöt ... No de jól vigyázzon, – előre mondom ... Mert ez is elég alattomos fickó ... oportói vörös ... Nézze a színét ... Olyan mint valami sötét kő ... Nézze csak ...

Töltött, – aztán poharát a világosság felé tartotta s merengett. – Ittunk és hallgattunk.

– Hát, – tudja, – mégis csak! ... kezdette ... – s aztán arcomat vizsgálgatta vagy egy pillanatig ... – Na tudja, – szánta el magát végre, – hiszen minden rendben is volna ... – Csak ezek az ostoba szellemek, – ha ezek nem volnának, – mondotta s közben arcát megint csak megszállotta az a bizonyos aggodalmaskodás ... Tűnödő, fáradt tekintetét ez után még jó ideig magamon éreztem, – s úgy vettem ki belőle, mintha megbánta volna, amit mondott ... – Én azonban ekkor már egészen más dolgokkal voltam elfoglalva ...

A bor ugyan kezdetben nem ízlett nékem ... Fanyar, sűrű ereje már az első kortyok után levert a lábamról ... Alig ittam azonban vagy két pohárral, – valami mámoros boldogság öntött el tőle, mint a tűz. – Nagyon szerettem volna nevetni. – Most már én kezdtem el beszélni: –

– Lássa, igaza van Önnek, – mondottam nem is felelve előbbi megjegyzésére ... – Igaza van: az ember engedjen meg magának mindent ebben a földi ostobaságban ... Nem igaz? – Minek ez az örökös gyötrelem ... Ez a szenvedés, – mi értelme van ennek? ... És minek ez az érzékeny, átkozott lelkiismeret? ...

– Így van! – Igyunk erre! – kiáltotta harsányan, bár kissé kedvetlenül.

S mi újra ittunk. – Én pedig egyre jobban belejöttem mondókámba ...

– Lássa, – egész fiatalságom egy szenvedés volt Elnök Úr ... – Az apám korán elhalt ... S mi árvák magunkra maradtunk, – úgy bizony! ... – Aztán engem szélnek eresztettek ... – a nagybátyám ... – eredj – azt mondta ... És én: szófogadó fiú voltam, – hát mentem is ... – Ne legyek útjában senkinek! ... – – Csend volt. – Mintha megbutultam volna: – a régi dolgokon úgy elszontyolodtam megint ... S ez jól esett ... – Nagyokat sóhajtoztam közben – s a lábaimat huzigáltam az asztal alatt, mert éreztem, hogy elnehezültek. –

– Úgy bizony, – folytattam aztán bárgyún bólogatva ... Úgy bizony, – és ma is ... – Mi van ma? – Semmi! – Ma sincs énnekem senkim a világon ... Mert a nővérem meg a férje, ostobák, – de milyenek! – Tudja, szép emberek ... mind a kettő ... már mint a sógorom is ... Olyan piros arca van annak, mint az alma ... – No de hülye szegény! ... Istenengem! ...

Kacagtam, – hosszan, boldogan.

– Ha tudnák, milyen ostobák, – és én, – én hogy gyűlölöm őket! ...

– Hát nincs velük jóban? – kérdezte kissé közömbösen és újra ivott.

– Hogy volnék velük jóban! – kiáltottam fájdalommal ... Ezekkel az ostoba, szívtelen emberekkel! ... – Magam vagyok én Uram, – magam egészen! ...

– Pedig kár ... – mondotta ekkor ő ... Kár, – mert lássa ezek segíthetnének ám magán ... Juttathatnák valamihez ... – Hiszen egy szavukba kerül ...

– Igen, – mondottam aztán s eltűnődtem, – boromba bámulva ...

– Hogy volnék velük jóban ... – ismételtem tűnődve ... – mikor én ... mikor én katolikus vagyok ... – mondottam lassan a borom felé ...

Nem tudom, miért tettem s nem tudom, hogyan történt ... Tény az, hogy mihelyt kimondottam, – abban a pillanatban kijózanodtam s egész arcomat elöntötte a vér ... – S mindjárt ki is egyenesedtem, – valamire készülődve.

– Lesz, ami lesz! – gondoltam mély lélegzetet véve, – s éreztem, hogy égő szemeim tébolyodott benyomást tehetnek.

Ő azonban, – az elnök, – miután előbb tréfásan csodálkozó szemeit rám meresztette, – meglátván arcomon e furcsa változást, – hangos, harsogó nevetésben tört ki ... – Még a könnyei is kicsordultak bele ...

– Látja, – ez aztán a pompás, tréfa! – kiáltotta. – Ez már teszi! – folytatta egészen elvörösödve s még mindig hahotázott ...

De nem nézett reám s én éreztem, hogy nevetés közben gondolkodik ...

– Lássa kedves, jó Baronet ... – ezt már aztán szeretem, – mondotta egyre könnyedebbé váló vidámsággal ... – S nem csalódhattam: – hangjában volt valami olyas, – mintha meg akarna nyugtatni ...

– Szó sincs, – jó tréfa, – csak aztán ne igen mondogassa, – tudja, – tette hozzá – s egy ideig bohókás csodálkozással újra rám meredt, – mintha azt kérdezte volna: – Érti?

– No igyunk erre! – döntött végül is és fenékig ürítette poharát. – Én azonban nem nyúltam többé az italhoz.

– No Baronet, – most azonban már, sajnos, – mennie kell ... Hej, – de jó volna pedig reggelig folytatni! – tette hozzá ravaszkás kacsintással, – s nagyot nyújtózva felállott ... – No majd máskor! ...

– Mért hát – mégsem való az, őket ilyen sokáig váratni, – mondotta most. – És úgy való az, hogy Maga előre menjen Sir ... – mert hát nem akarnám, hogy együtt menjünk ki innen, tudja ... – No éljen boldogul Sir ... – addig is ... Mert azt mondom Önnek, – ha úgy kellemes: – a viszontlátásra Barátom! ... – De

– No de az Istenért, – menjen már Baronet, – nekem még fel kell vennem a taláromat ... – rémüldözött tréfás kétségbeeséssel, mikor látta, hogy nem mozdulok helyemről ...

S én talán még mondani is akartam valamit búcsúzásul, – de hogy mit, arra már nem emlékezem ... Talán csak ennyit hogy: köszönöm ...

Mert az ajkaim remegtek ...

Aztán nagy nehezen feltápászkodtam s mentem kifelé.

*

A tárgyalási terem rendkívül megélénkült ezalatt ... – Úgy látszik, az ítélet már többeket érdekel ...

Hiszen nem voltam én még egészen magamnál ... S mintha bűnös volnék ... Alig mertem körülnézni köztük…

S mégis, – rögtön észrevettem, hogy Tillaround, ez a tekintélyes, vagyonos ember, ... aki ma még köztiszteletben áll s akiről azt beszélik, hogy titokban szintén katolikus, – hogy ő is itt van ... – Sokáig néztem őt.

Tiszta fej ... – ragyogón fehér s mégis oly fiatalos fürtökkel ... – Acélkék szemek s szigorú orr ... Világos tekintet s zömök állás ... Kurta mozdulatokat tesz rövid karjaival, mintha mindig csak parancsolna ...

– Ez tehát ő! – – Mennyire felüdít, hogy láthatom! ... S minél tovább nézem, annál jobban meg vagyok győződve, hogy a hírek nem csalnak: ő valóban közénk tartozik ...

Úgy látszik, az a fiatal, borzas hajú írnok az ő embere ... – mert mellette áll s az öreg úr az ő irományait szorongatja hóna alatt.

Egy tengerésztiszt elől a vádlóval beszélget ... – S a vádló nevet ... – Nem haragszom érte, – hiszen tudom én, ... tudom már, mily könnyű megnyugodnunk a mások végzetében! ... – Nem nevettem az előbb? ... Nevettem, ittam és beszélgettem ... Igen ... És siránkoztam ...

Még mindig nevet ... – s látszik, hogy egész más dolgokra gondol ... – De vajon mire gondolhat most ő, a szegény, szegény aranyozó! – S vajon van-e mellette most valaki? ... Eh mindegy!

A védő még nincs itt ...

Egy beteges arcszínű fiatalember, nagy kendővel nyaka körül, háttal áll a bírói emelvény felé s tűnődik ... aztán leül ...

Egy hajlott hátú, vézna ember pedig állandóan gúnyosan mosolyog ... Mintha valaki állandóan ostobaságokat mondana neki ... – Aztán ásít, – s az arca egy pillanatra összeszomorodik utána ... de hát újra felveszi ... – Persze!

– Ó emberi bárgyúság!

A beszélgetés halk zaja tölti be a termet s az idő lassan múlik ... – Hol marad az elnök ilyen sokáig? ... – Ilyen sokáig tart, amíg felveszi talárját? ... Vagy talán mégiscsak, – most tanácskozhatnak ... – Lehet!

– Ó – miért is maradok én itt? – gondoltam ekkor s elviselhetetlen kimerültséget éreztem szívem körül ... – Mi célja ennek? – Halálra akarom kínozni magam? ...

Ekkor azonban a moraj egy pillanatra elült, – s én elálló lélegzettel újra figyeltem ... – Kinn menetelés dobaja hallatszott s utána rövid vezényszó, az ajtó előtt… – S az alabárdosok felállottak.

A teremmester is megjelent s végigment a padok között, jól szemügyre véve az újonnan érkezetteket, – aztán leszaladt és eltűnt az ajtóban.

Közben még egyszer felhangzott s még fokozottabb erővel a terem lármája.

Egyesek vitatkoztak, – mások nevetgélve beszéltek valamiről, – de én nem tudtam figyelni rájok ... – Talán nem is voltam egészen ébren ...

– A bíróság! – kiáltotta ekkor az ajtóban valaki s erre minden elnémult. A csendben lassú lépések tompa zaja koppant odakinn, – s az alabárdosok sisakjai közt nemsokára láthatók lettek a bókoló fekete fövegek bóbitái ... – S a bíróság fellépett az emelvényre.

Elöl az elnök: – s én egyre csak őt néztem, – Az arca ugyanolyan, mint annak előtte: – mozdulatlan és méltóságteljes ... A szemöldeit kissé összehúzza ... S mintha alakja is hatalmasabb lenne ebben a talárban ...

Mosolyogtam: – igen ... Az előbb még bársony zubbony volt ám rajta, – s most, – most fog büntetni! ... S lázas vérhullám öntötte el arcomat: – a lázadás tüze ...

Van joga rá? – Nem épp oly gyarló és esendő, mint mi mindnyájan? – S borospalackjai táncoltak szemeim előtt ...

Ott áll ... Fekete talárban ... – lehet ez? – Nem, – nem bírom ezt, – gondoltam s a térdeim összecsuklottak ...

Azonban, – nem történt semmi baj, – mert a következő pillanatban a bíróság s vele a hallgatóság is leült.

Ismét székeket tologattak s utána egy nehéz sóhaj tört fel valahonnan, – Felnéztem: – Tillaround volt ...

– Ó te drága! – gondoltam ekkor s meg szerettem volna ölelni fehérkoszorús fejét ... Talán arra gondolsz most, – hogy nemsokára, – igen nemsokára rajtad a sor ... – S arcomat elöntötte a könny ...

– A tárgyalást újból megnyitom, – mondá az elnök, – miután, – csengőjéhez nyúlt ... – Vezessék elő a vádlottat!

S azzal jobboldali bírótársához fordult s mondott néki valamit ... Az szavai után kissé szertartásosan bólintott ...

A többi bíró pedig meg se moccant helyén ...

– S ekkor én, – ki az utolsó előtti padban ültem ... egyszerre csak felállottam helyemen ... – Egész testemet rázta valami ...

S az elnök rám pillantott, – aztán elejtett tekintetével ...

Mert, – épp e pillanatban hozták be őt, a szegény kis aranyozót ... Védője karján jött két alabárdos között s úgy látszott, alig áll a lábán ... A védő arca is nagyon szomorú ... szinte ünnepélyes ...

Alig hogy elhelyezkedtek, – az egész bíróság s vele a hallgatóság ütemesen s egyszerre felemelkedett helyéről ... A nehéz tölgyfaszékek megint megmozdultak ...

A vádlott, – aki még csak e pillanatban ült le, – támolyogva újra felállott ... S aztán: mint egy gyerek, – átölelte az egyik alabárdos karját ...

A levegőben most köd-foltok táncoltak előttem ... – amelyek, – nem nem tudom miért ... – szimbólumokká nőttek hirtelen, – s a légen át Krisztus Urunk kínszenvedéseit jöttek jelenteni ... Szemeimből pedig szünet nélkül folytak könnyeim ...

Előttem az emelvényig nem állott senki ... – Tillaround oldalt állt, kemény, makacs fejtartással, – mintha azt akarná mondani:

– Annál inkább! ... – És ha belehalok is! ...

– Drága fehér fürtök! ... Ti vagytok most minden erősségeim ...

– – – Az Angol Király nevében! – hasított bele a csendbe az a hang ... – és elnémult.

– Én James von Gelden, bíró és társaim! ... Sir John Arthur Mac Rochum ügyében, aki Előttünk a jury határozata szerint felségsértéssel, hazaárulással, lázadással és az Egyház iránti hűtlenséggel vádoltatott, – miután meghallgattuk úgy a vádakat, valamint a vádlottat magát, a tanukat és az ügyvédet, az ország törvényei és szokása szerint, – ebben az ügyben mi meghoztuk fellebbezhetetlen ítéletünket, amint következik: ...

Megint csend lett. – S ekkor különös dolog történt ...

Az elnök, aki eddig az aktákat tartotta kezében, – most letette azokat és egyenesen rám nézett ... Nem csalódhattam ...

Istenem ... nem csalódhattam ... : – hiszen mosolygott ...

De csak egy pillanat ezredéig ... – aztán ugyanoly kedvetlenül folytatta ...

– A bíróságnak ugyan megvan a maga véleménye a vádlott haszontalan életmódja felől és szükségesnek tartja, hogy korholja az ilyfajta fiatalemberek merészségét, elbizakodottságát és egyáltalán fennhéjázó magaviseletét, – de mégiscsak úgy látja, hogy nagyobb bűnt a törvények szerint nem követett el, – s ezért őt mi végérvényesen felmentjük ... Megadván néki a jogot, hogy jelen ítélet kihirdetése után törvényeink szerint, személyével szabadon rendelkezhessék, – és megint azon kiváltságokat élvezhesse, amelyek a szabad és nemes embereket országainkban megilletik ...

... A teremben zuhanást lehetett hallani.

Én is leborultam a padra és csak akkor ocsúdtam fel zokogásomból, mikor már csak néhányan voltak a teremben ... – köztük Tillaround, kinek tiszta, acélkék szemeiben szintén könnyek ragyogtak ...

Az írnokával beszélgetett ...

Rohantam ki, – s le a lépcsőkön ... Futásomban csak egy pillanatra reszketett meg szemeim előtt egy feketeruhás nőalak, aki némán, mint a Szűz Anya, a verejtéket törölte le az ájult ember homlokáról ...

Kinn, – bágyadt szépségében ragyogott a téli nap ... s a hideg is engedett ...

Már messze benn voltam a városban, mikor eszembe jutott, – hogy hát hova is rohanok én? ...

– Pearchyhez kell mennem, – jutott most eszembe ...

Elmentem tehát hozzá.

Egy nagy korsó ale-val birkózott épen ... – s nem látott meg, csak mikor letette ... – Felugrott:

– Na mi van Sir, – kiáltotta ...

Felmentették, – mondtam néki halkan s újból megeredtek a könnyeim ...

Ámulatában nem tudott rögtön szólani ... – pedig láttam, hogy mondani szeretne valamit ... De egyre csak nézett rám, – s valami idegenszerű volt tekintetében: a tisztelet, félelem és csodálkozás oly kifejezése, – ahogy talán csak ismeretlen és titkos hatalmasságokra szokás felnézni ...

– Pearchy, – mi a baj? – kérdeztem tőle ...

– Hát akkor bravó Sir, – mondotta ki végre ...

*

Aztán ott hagytam őt is és sokáig járkáltam még az utcákon, – oly boldogan, gondtalanul és gondolattalanul, mintha magam is halálos veszélyből szabadultam volna.

S én, – noha ma sem tudom még, mindez miért és hogyan történt úgy, ahogy történt, – mégis különös, rejtelmes jeleket láttam ezekben az eseményekben már akkor délután is, – s éppen ezért azokat le is írtam ide ... Hogy mily jeleket? – Nem tudom biztosan. – Annyi tény, hogy az alkonyatban kimenvén London északi kapuján a csendesség felé ... sokáig ődöngtem ott még magánosan, amíg egy elhagyott, roskadozó kis ház kapujánál megálltam ... Ott álltam egy ideig a kapufélfához támaszkodva s aztán lehunyva szemeim körülbelül így imádkozhattam:

– Eljöttél és boldoggá tettél ... Uram ... Uram ... Kiáltok Hozzád ... Az Adventben eljöttél hozzánk a mi látogatásunkra, kik Benned hiszünk és megáldottál ... lélekszakadt szerencsétleneket ... .

– S hogy oly gyengének teremtettél engem is ... – áldom Kezeid! ... Hogy módot adtál segítenem a gyengeséggel is és örökké reszkető, szerencsétlen szívemmel ... –Hiszen tudom, hogy Te akartad ezt így! ... Te! ...

Miatyánk, ki vagy a mennyekben! ...

Amen.