Látó Endre képe

 

"Bohóc vagyok nem tagadom,
csörgő sipkám neked adom!
Cintányérom összeverem,
bukfencezek a fejemen.
Jókedvemet nem tagadom,
viccet mondok, ingyen adom..."

 

 

Álarcosok, suttogók, szerelmesek, gyanakvók, féltékenyek, kacagók.

Farsang, tarka nép, suhog a selyem, ragyog a bársony,

virít a csipke, libeg a szalag, száll az ének, a dal, a kacagás.

 

Carnevale, carnevale!

farsangi idézet: Moly Tamás: Karnevál (részlet)

 

Kosztolányi Dezső:

 

Síppal, dobbal, nádi hegedűvel

   

Hajnalban, farsangkor az ember megáll a

hideg kályha mellett, frakkban, izzadt gallérban,

rekedten. Ilyenkor a ködben beteg képeket,

zaklató arabeszkeket lát.

   

Fekete álarcot kötöttem

és lenge lábon, észrevétlen

vágtattam a farsangi ködben

kurjantgató, homályos éjen

fekete álarc --

sötét halálarc --

fönn még álmos csillag se reszketett,

és sebbel-lobbal

és síppal, dobbal

kísértek el aprócska szellemek.

Kis nádi hegedűjük pengve

belezenélt az éji csendbe,

hipp-hopp, rohantam a havon,

s amerre mentem,

az éji csendben

kigyúlt a részeg vigalom,

s amerre jártam,

játék-batárban

jött százezer ugrifüles manó --

és dínom-dánom --

farsangi álom

szállt rám, denevér-szárnyon suhanó.

Hogy merre jártam, merre mentem?

Ha elmondhatnám azt tinektek.

Violafényű téli kertben

villanylámpáknál énekeltek.

Kávészínű, ezüst ruhában

lányok kacagtak mindenütt,

sárgás hajuk arcukba csapzott

és lila volt beteg szemük.

Jégből volt a parkett alattam

s én nyomba korcsolyára kaptam.

Tovább! Tovább! Szálltam tovább,

és csattogtattam bősz rohamban

a könnyű, táncos korcsolyát.

Jégkertek nyílottak előttem

fehér, fagyos, friss levegőben,

és ordas farkas ordított.

És ködbe veszve

lenn messze-messze

csábítgatott száz új titok.

Csábítva gyulladott a lámpa

az elektromos éjszakába,

sok lámpa, gyertya, milliom

ezer tüzelő liliom,

s én szálltam, szállottam tovább --

hahó, hahó! --

s a gyémántos homályon át

hullt, hullt a hó.

   

 

Aztán egy bálterembe értem,

s táncolni kezdtem táncos éjjel,

táncoltam zengő korcsolyákkal,

torkig lakó, vak szenvedéllyel.

   

Ó tánc! Ó tánc! Farsangi pálma!

Rogyásig-tánc, te álmok álma!

Csak álmainkban táncolunk így.

 

 

Izzadt a puha lányderék,

tüzes gomolyba rám rohantak

szőkék, vörösek, feketék.

Csipkés zuhatagok, brokát,

mezítlen mellek és bokák,

s e lány-pokolba

már fuldokolva

ugrálni kezdtem esztelen.

Csiklandtak és ízekre téptek,

kacagtak és fájt a fejem.

S a nászra, nászra jött a gyász

és elfagyott a kacagás,

és a legtáncosabb leányka

meghalt a bús, farsangi porban --

hajnalra -- tüdőgyulladásba.

Mentem tovább s a szürke utcán

temettek egy kedves halottat,

kövér papok, pohos apátok

Circumdederunt-ot daloltak.

Titokzatos templomok öblén

meleg gomolyba szállt a tömjén.

A temetőkben orgiáztak

s hol a halottra a sír-árok

tátongva várt, kártyát vetettek

dülledt szemű, részeg betyárok.

Menyegző jött. Sírt a menyasszony

és kacagott a vőlegény.

Királypalást lengett a vállán

és csörgősipka volt fején.

Majd vége, vége lett a násznak,

csak vén leányok vihorásztak.

Tovább, tovább! -- És mentem újra

a hóba, ködbe, éjbe fúlva,

és egy hatalmas, dús terem

tárult elébem hirtelen.

Torták puffadtak mézes habban,

ezüst tálcán angolna, kappan,

fekete bor és szőke pezsgő,

bűnös szüzek és sok tüzes nő.

Hogy merre jártam? Nem tudom már.

De ott volt sok tisztes személy,

víg hercegek ópium-gőzben

lihegtek tiltott kéjekér.

Ott volt a véres szemü Bacchus,

és több méltóságos alak

verejtékezve és zokogva

a roskadt asztalok alatt.

Mind kornyikált, ivott, dülöngött,

elmélkedett magában halkan,

s az asztalfőnél hosszú frakkban

ott ült az ördög.

Egy kövér kanonok megáldott,

azután csöndesen továbbment.

Füsttől rekedt, szálkás torokkal

nyögtem reá egy csöndes áment.

Vöröslő korcsmaablak alján

mentem tovább havat tiporva.

Pár korhely jött, bús arcú, halvány,

már véget ért a vad tivornya,

és vágtattam, tovább, tovább még,

és szenny tapadt a korcsmafalhoz,

meggyűrve csüngött le az abrosz,

csupa hamu volt és okádék.

És láttam újat, újra láttam,

jártam sötét diákszobákban,

és jajjal és nehéz sóhajjal volt teli,

és körülvették a halál nyögései.

Beteg feküdt ott. Gyertya égett,

a téli reggel szürkesége

búcsút mondott a téli éjnek.

Orvosságszag terjedt köröttem.

A beteg arcán jég és kendő.

Holnapra őt is sírba dugják.

Jaj, jaj nekünk. Minden veszendő.

Csak mentem újra, szálltam egyre,

hajnalodó, kék táncterembe,

tiport rózsák közt andalogtam

és hajtűket szedtem föl ottan.

Az ég lassan derült felettem,

sírtam, temettem és feledtem,

és szédelegve

járkáltam egyre,

de merre tértem, nem tudom.

A fülem csengett,

egyszerre csend lett

a hamuszínű köruton.

Vacogtam már a félelemtől,

s csodák csodája! --

valóra válva

ott állt a kálvintéri rendőr

a csendben, a farsangi csendben --

és én egy gázlámpát öleltem.