"Azt akarom, hogy ragadjon el a hév, hogy lebegj a mámortól, fakadj dalra,

lejts dervis táncot...,

Légy eszelősen boldog, vagy legalább légy nyitott rá..., A szerelem szenvedély, megszállottság, mely nélkül nem lehet élni..., Légy fülig szerelmes, olyat találj, akit őrülten szeretsz, és aki ezt viszonozza..., Ha szerelem nélkül mész végig az úton, akkor egyáltalán nem is éltél..."

TÓTH BÉLA:  

I.

Az úr 1620. esztendeje körül élt egy nemes Jászberény városában, bizonyos Sólya Kelemen nevezetű deák, aki egyetlen fia vala Sólya Gáspár uramnak, a pápista plébánosnak.

...Igen tisztelt eretnek, pogány és egyéb istentelen olvasóimat alázattal kérem: ne méltóztassanak korán örvendezni, amiért 1620 táján a jászberényi katolikus plébánosnak fia vala. Mert ez a fiú nem rút paráználkodásból születék, hanem vala isteni és emberi törvény szerint való igaz nemzettje nagytiszteletű Sólya Gáspár uramnak, aki, mielőtt a papirendbe lépett volna, hét esztendeig tisztes, épületes házasságban élt az ő jó feleségével, Szoboszlai Fruzsina asszonyommal. Meghalálozván ez a jó lélek, Sólya Gáspár uram oly igen elbúsulta magát, hogy negyven esztendős ember létére nem átallott a paulinus barátok közé állani. Ott hagyta szép nagy birtokát, elbúcsúzott kis fiától és bement szívének nagy sebével a monostor falai közé, hogy ottan töltse el gyászos életét. Mikor a második apródesztendőt szolgálta volna, gróf Forgách Ferenc kardinális, az esztergomi érsek, vizitálni jöve a monostort, és elálmélkodék, hogy a pelyhetlen állú, siheder noviciusok között egy szakállas, élemedett ember is vagyon. Megszólítván és kihallgatván őtet, bölcsen ezt mondá nékie:

- Fiam, becsülöm benned, hogy nagy szomorúságodban Istenhez fordultál és az egyház szolgája akarsz lenni. De szegény magyar hazánk több hasznát látná, ha petrinus pap lennél. Tanult és vitéz híredet már hallottam. Ilyen emberre nagy szükség vagyon ott, ahol a pogány török az úr és mi szent vallásunkat ésszel és erővel kell megvédelmezni. A votum solenne még hátra van, szabad eljönnöd a derék paulinusok közül. Végezd el isteni félelemmel a szent teológiát; akkor aztán majd pappá szentellek és plébánosnak teszlek olyan helyre, ahol sok jót cselekedhetsz.

Négy esztendő múlva így lett Sólya Gáspár uram jászberényi plébános. És viselte az ő hivatalát buzgósággal és becsülettel. A fia, Kelemen deák, külső országokban végezte el a studium generalét; és minekután a padovai univerzitáson baccalaureus lőn, hazatért az ő atyjához, nemes Jászberény városába.

Nagytiszteletű Sólya Gáspár uramnak öröme tellett fiában, aki messzeföldről a tudákosság borostyánát hozta haza. De azt már nem látta örömmel, hogy Kelemen deáknak mindig csak világi hívságokon jár az esze. Ahelyett, hogy Aquinói Szent Tamást forgatta volna, mindig amaz olasz Petrarca verseit és Balassa Bálint énekeit olvasgatta; ez a két könyvecske még éjszaka is vánkosa alatt volt. És holdas estéken kobzot pengetett ablakában, holmi csapodár virágénekek mellé. Mert maga is csinálgatott efféléket. Koboz és virágének a parókián! Ilyen megbotránkozást nem tűrhetett a nagytiszteletű úr.

- Kelemen, Kelemen - mondta az ő fiának, - miért bíbelődsz te mindig szerelmes versekkel?

- Kedves apám uram - válaszolt Kelemen deák - azért bíbelődök mindig szerelmes versekkel, mert magam is szerelmes vagyok.

A nagytiszteletű úr a logika embere volt, ennélfogva fölöttébb meg tudott becsülni minden nyomós argumentumot. Ez pedig ugyancsak nyomós argumentum vala.

- Frecandum puci! - szólt jámbor, tisztes káromkodással. - És kibe vagy szerelmes?

- Szerelmes vagyok egy derék hajadonba, Dienes Rozsály leányasszonyba, nagytiszteletű Dienes Péter uram leányába.

Mikor nagytiszteletű Sólya Gáspár uram ezt a beszédet meghallotta, mind a két kezével az asztal szélébe kapaszkodott, hogy le ne szédüljön a földre.

Mert rettenetes dolgot mondott Kelemen deák.

Ama Dienes Péter nem volt más, mint a ceglédi kálvinista prédikátor. Megrögzött, nyakas eretnek, akivel a nagytiszteletű Sólya Gáspár évektől óta mérges koncertációkat folytatott; először csak szóval, aztán mikor úgy meggyűlölték egymást, hogy mindenik kerülte a másikat: nyomtatásban.

Dienes Péter írt egy ilyen titulusú könyvecskét: A jász kürtnek csúfos megrepedése, avagy egy berényi szátyár, kérkedő pápista papocska csácsogó szájának az igazság csirizével való örökös betapasztása.

Mire Sólya Gáspár visszavágott egy még mérgesebb könyvecskével: A hazugság csirize, melybe az eretnek Dienes Péter, mikor másra akarná kenni, holtáig úgy beléragadott, hogy nincsen ki belőle még a füle sem, pedig az elég hosszú vagyon ő kelmének.

És most Kelemen deák, az ő fia pro primo azt mondja, hogy szerelmes ennek a csirizes embernek a leányába; és pro secundo, átallja "nagytiszteletű" papi titulussal illetni ezt a hitvány eretneket, akinek még a kend is alig dukál!

Hallhatatlan és rettentő dolog vala ez. Sólya Gáspár egy darabig némán állott, még mindig az asztal szélébe kapaszkodván; aztán egyszerre az égnek emelte két karját, mint aki átkot akar mondani.

De csak ennyit mondott:

- Takarodj, takarodj a szemem elől, te istentelen és ne lássalak többé.

Ez azonban éppen elég volt Kelemen deáknak. Illedelmesen meghajtotta magát az atyja előtt, aztán befordult szobájába és nemsokára a Zagyva partján látták őt menni, könnyű kis zöld palástban, a hátán kobozzal, mint aki sétálni indul a füzesbe.

Pedig a jó Kelemen deák a nagy világnak vágott neki.

Ment, mendegélt a szegény fiú, maga se tudta merre. Csak később vette észre, hogy a hatvani országúton ballag. Neki ugyan mindegy volt akár Hatvan, akár Gyöngyös, akár Apáti felé megy; csak épp Cegléd felé nem ment volna a világért sem. Mert szörnyű, keserves szégyenkezéssel gondolt Cegléd városára, ahol a szép, a jó Rozsály boldog reménykedéssel várja őt. Mi dolga lehet ottan olyan bujdosó peregrinusnak, aminő mostan ő? Kivert kutya módjára oldalogjon a kis kert sövénye körül, és Dienes Péter uramnak jussa legyen ráförmedni: "Mit csavarogsz itt, te nebuló?"

Lesütött fejjel bandukolt a gyepes gyalogúton és még azt sem hallotta, hogy a feje fölött a levegő-ég kis hegedőse, a szántókamadár énekel.

Amint így ballagna, szinte belebotlott valami furcsa török emberbe, aki az út szélén kuporgott. Ilyen törököt még nem látott Kelemen deák. Nem turbán volt a fején, hanem megfordított mozsárformájú, magas süveg, durva sárga nemezből való. Egész alakját bő kék palást burkolta be. És ez a csodálatos szerzet meg se moccant, mikor a fiú hozzája lépett; csak összehúzódva ült a földön és mintha mereven bámult volna maga elé. "Mi leli ezt a törököt?" - gondolta magában Kelemen deák és az ember arcába pillantott. A török sovány, sárga ábrázata halavány volt, akár csak kifutott volna belőle minden vér.

És ebben volt egy kis igazság. Mert a kék palást körül tiszta piros volt a pázsit: a süveges ember sűrű vértócsában ült.

Kelemen deák a vállára ütött:

- Mi bajod van, te?

A török erre felvetette bágyadt pilláit és elhaló szózattal, tiszta olasz nyelven így felelt:

- Nem értem a beszédedet. De ne is szólj hozzám. Nékem mostan meg kell halnom.

- Nem addig a, barátom - vágott közbe Kelemen deák olaszul. - Mondd, ki sebesített meg?

A török véghetetlen nagy nyugalommal szólt:

- Engemet az Isten sebesített meg.

- Az Isten? Ugyan mivel?

- Az ő akaratjával, ami jobban vág minden fegyvernél. Dervis vagyok. Budára törekedtem Konstantinápolyból. De az Istennek nem kell az én zarándoklatom. A lábamban megpattant egy ér és a véremet most a föld issza. Eredj és hagyj engemet meghalni. Isten rendelte ezt így.

- Igen ám, barátom; csakhogy az Isten azt is rendelte, hogy én erre jöjjek. Ha nem akarja, hogy tovább élj, nem hozott volna engemet a közeledbe. Mutasd csak a lábadat...

A dervis megösmerte, hogy ez az ifjú igazat és okosat beszél. Kinyújtotta palástja alól ösztövér lábát, melyből a bokája fölött vastagon csurgott a sötét vér.

Kelemen deák Padovában megfordult az orvosiskola tájékán is. Tudta, mi a teendő. Iziben lehasított a maga zöld palástja széléből egy pólyának való hosszú darabot, hogy lekösse a megszakadt eret.

A dervis azonban azt mondta:

- Zöld szövet az én testemen nem lehet. Mert a zöld a próféta színe. Én pedig nem vagyok emir.

- Sebaj, jó ember. Hát majd szakítok a te palástodból. Az kék.

Szóla Kelemen deák és meg is cselekedte.

A vérzés nyomban elállott, mihelyt a kötés leszorította az eret. A dervis hagyta, hogy elbánjanak vele, aztán megszólalt:

- Szomjazom. Tégy velem másik nagy jót: adj innom.

A deák fölkapta a zarándok kobakját, elszaladt vele a patakra és visszasietett a friss itallal. A dervis nagyot húzott belőle és azonnal egész megéledt.

- Köszönöm - mondá aztán. - Halil dervissel két nagy jót tettél és ő háladatos szolgád néked. De ki vagy te, jó keresztyén? Kobzot látok a hátadon. Muzsikus vagy?

- Muzsikus nem igen; talán inkább olyan poéta-féle.

A dervis arca mosolygás derűjétől világosodott meg.

- Poéta? Hiszen akkor mi testvérek volnánk, mert én is poéta vagyok. Engem ugyan az Isten arra méltatott, hogy keringéssel hirdessem dicsőségét: mevlevi, vagy mint ti hívjátok: táncoló dervis vagyok. De mellesleg arra is ráérek, hogy gazelekben magasztaljam ez világ szépségeit, melyek mind Istentől valók. Hát mikor verselek is, csak Őt dícsérem.

- Annál jobb, hogy nem hagytam elfolyni a véredet. A jó poéta mindig korán hal meg. De halod-e, poéta pajtás, most gondoljunk arra, hogy miként juthatsz emberlakta helyre; mert te beteg vagy és étel, ital, nyugalom kell néked. Látom, hogy jártányi erőd sincsen. Sebaj. Van nekem kettőnkért is. Fölveszlek a hátamra. Hatvan egy jó futamodás ide.

- Hatvan? - szólt a dervis örvendezve. - Az odavaló kádi: Ahmed ben Musztafa nékem jóbarátom, sőt atyámfia.

- Gyere hát iziben, Halil. Karold át a nyakamat. Ej, be könnyű legény vagy te! Ügetvést is el tudnálak vinni Hatvanig.

Szólt Kelemen deák és útnak indult eleven terhével. A dervis pedig lehajtotta süveges fejét pártfogójának vállára és minduntalan valamit morgott a fiú fülébe. Ezt már nem értette Kelemen, mert arabul volt. Mivelhogy az igazhitű ember, amikor áldást mond, mindig a próféta szent nyelvén, arabul mondja.

Nagytiszteletű Sólya Gáspár uramra szomorú napok virradtak, minekutána fiát kiűzte az ő hajlékából. Nemcsak szívének keserűsége vala igen nagy, de Isten súlyos csapásokkal látogatta meg híveit. A Zagyva folyó áradása elsöpörte fél Jászberényt. Félig romba dőlt még a Nagy-Boldogasszony temploma is, hogy ne legyen hol megengesztelni a haragvó Urat. És mikor a vész után a hívek és az ő papjuk arra gondolának, hogy régi erősségébe és díszességébe helyeztessék vissza a szentegyházat: a török hallani sem akart az építkezésről.

- Megbolondultál, te pap? - szóla a kemény hatvani kádi, Ahmed ben Musztafa, mikor Sólya Gáspár uram nagy alázattal elébe járult, könyörögni engedelmét a templom kijavítására. - Allah azért rongálta meg a ti babonátok helyét, mert nem hallgatja örömest a berbitélést, amit benne végbe visztek. És ki hallott olyat: épületet tatarozni? A ház is olyan, mint az ember: eljő az ő halálának órája. Az ellen rugódozni nem szabad. Gonoszság Allah végzésében meg nem nyugodni. Csak eredj innen, te pap, és ne beszélj nekem ilyen kárhozatos dolgokat.

- De kádi uram, hát hol imádjuk a mi Istenünket?

- Az a ti dolgotok, emberfia. Az enyim meg az, hogy ilyen csúf nyelvelésre ne hallgassak.

Nagy szomorúsággal tért haza nagytiszteletű Sólya Gáspár uram és hallván a rossz hírt, véle bánkódott egész Jászberény városa. Mindenek búsan tekintettek a Nagy-Boldogasszony romladozó temploma felé, mint ahogy a család néz a beteg anyára. A régi egyház pedig, annyi jó és rossz nap látója, egyre jobban pusztult. Falai roskadoztak, födeléről mindig söprötte a zsindelyt a szél. Az öreg plébános betegen ült zsöllyeszékében az ablaknál és homályosodó szeme az ő szent áldozatainak veszendő helyén csüggött.

Egy nap lovas csausz vágtatott be a parókia udvarára és levelet vont elő csalmája mellől. A hatvani kádi írta ezt a levelet: hogy a jászberényi plébános rögtön jelenjék meg előtte.

A nagytiszteletű úr párnák között, kocsin vitette magát Hatvanba. És elálmélkodott, mikor látta, hogy a kádi egész diván közepett várja őt. Volt a hatalmas úr árnyékába sereglett törökség között egy nagysüvegű vándordervis is, aminőt Magyarországon csak ritkán lehet látni.

- Pap uram - szólt Ahmed efendi szokatlan nyájasan -, azért kérettünk tégedet úri színünk elébe, hogy bölcsességedtől kérjünk tanácsot.

A reverendissimus még jobban álmélkodott.

- Mi a keresztyének tévelygéses törvényeiben nem vagyunk járatosak. De szeretünk igazságot tenni mindenkinek az ő jussa szerint. Mostan ítéletet kell mondanunk egy olyan kétséges dologban, aminek mi nem vagyunk tudói, mert keresztyén ész kell hozzá. Ha bölcs tanáccsal kisegítesz bennünket e zavarodásból, megjutalmazlak. Elküldöm törvényszékünk egy okos emberét Jászberénybe, és ha ő is azt vallja, hogy az a Nagy-Boldogasszony temploma nevű babonás hely csakugyan tatarozásra szorul, hát megengedem, hogy kifoltozzátok.

A nagytiszteletű úr egyszerre egészséges lett, és oly sok bölcsességet érzett magában, hogy kész lett volna a kádi előtt még a filozófusok kövét is tüstént megtalálni.

- Nos, pap uram, kezdjük - szólt Ahmed efendi. - Hány Istent imádtok ki keresztyének?

A plébános megörült, hogy ilyen könnyű a kérdés.

- Egyet, kádi uram.

- És valahány felekezet vagytok, mind azt az egyet imádjátok?

A nagytiszteletű úr még jobban örvendezett.

- Tulajdon azt az egyet, bölcs bíró. És hogyan is imádhatnánk másat, mikoron csak egy van?

- Jól beszélsz, pap úr. E szerint ti mind testvérei vagytok egymásnak, mert egy Isten teríti rátok az ő palástját?

A reverendissimus szinte elmosolyodott; hiszen ha ilyenek a kérdések, a jövő héten már kőmívesek és ácsok dolgoznak a Nagy-Boldogasszony templomán.

- Úgy vagyon, tekintetes kádi - felelé elégedett szívvel. - A mi tanító-mesterünk, az Úr Jézus Krisztus mondotta elsőben ez világon, hogy mind atyafiak vagyunk és úgy kell szeretnünk felebarátunkat, mint minmagunkat.

- Derekasan mondotta. Becsületére válik. És aki nem szereti az ő felebarátját, az vétkezik?

- Nagyot vétkezik, bíró uram - válaszolt Sólya Gáspár, és azt érezte, hogy boldog hízásától feszül a reverendája.

- Mindezt jó tudni nékünk, müzülmánoknak - szólt a kádi, csöndesen cirógatva szép fekete szakállát. - Hát most hallgasd meg a pörös kérdést; mert ezeket csak úgy mellesleg kérdeztem. Élt valamikor, valahol két becsületes keresztyén, akik ugyan más-más módon, de csak egy Istent imádtanak. Az egyiknek volt egy legényfia. A másiknak nem volt fia, hanem volt kertje és abban a kertben nyílott egy szépséges rózsaszál.

A nagytiszteletű úr ráncba szedte a homlokát. Mit emlegeti ez a török a keresztyének rózsáskertjeit?

A kádi pedig tovább beszéllett:

- Az a legény igen derék, becsületes és tudós ifjú volt. És egyszer nagy betegségbe esék. A szíve fájt neki. És tudta, hogy a szíve nem gyógyul meg, míg az övé nem lesz az a szép rózsaszál...

- Engedelmet kérek, kádi uram - vágott közbe a reverendissimus - orvosdoktor preskribálta nékie ezt a medicamentumot? Amit azért kérdezek, mert az én időmben a szűfájósokat még nem szokták rózsaszálakkal kúrálni...

- Pap uram - szólt Ahmed efendi meglehetős dercésen -, kegyelmedet én nem azért hívattam ide, hogy a jeles orvostudományban vetélkedjünk; mert ahhoz egyikünk sem ért. Kegyelmednek kutya kötelessége elhinni, hogy ama derék legénynek a fájós szívét csakis az az egy rózsaszál gyógyíthatta meg... És azt az orvosló rózsaszálat meg is kaphatta volna a beteg fiú, ha a tulajdon apja nem tiltja el tőle...

- Rogo humillime! - kiáltott a plébános, már azt is elfeledvén, hogy törökkel beszél. - Annak az apának igen nyomatékos argumentumai lehettek, mikor így ítélte meg az ő fiának dolgait...

- Nyomatékos argumentumok? - szólt a kádi egyre bosszúsabban. - Hát nem volt a rózsáskert ura becsületes úriember és egy Istent imádó keresztyén, éppen olyan, mint ő? Nem volt az a rózsaszál tiszta, ártatlan és szemérmetes? Hallod-e pap, én attól tartok, hogy a ti templom nevű házatok nem igen fog fölépülni, ha te nékem kétféleképpen beszélsz. Mert az imént olyasmit mondottál, hogy ti keresztyének atyafiak vagytok és szeretitek egymást. Mostani beszédedből pedig épp az ellenkező sül ki. Hát atyafiság ez, szeretet ez?

Nagytiszteletű Sólya Gáspár uram nagy verejtékcsöppeket törült le a homlokáról.

- Érdemes bíró - mondá szinte nyögve -, én azt hiszem, hogy ennek a dolognak semmi köze sincsen a jászberényi Nagy-Boldogasszony templomához.

- Jól van, pap uram - szólt a kádi mogorván. - Akkor hát eredj. Ne beszéljünk többet erről a pörös ügyről. Én tanácsot kértem tőled. Te nem tudsz adni. Ne pocsékoljuk egymás idejét. Lehet, hogy talán későbben még eszedbe jut valami okos dolog. Azt írd meg nékem levélben. Három napig várok az írásodra. Mostan pedig jó estét kívánok te kegyelmednek.

Nagytiszteletű Sólya Gáspár uram halálos betegen érkezett haza Jászberénybe. Úgy szedték le a kocsiról párnástul, és mindjárt bele is fektették nyoszolyájába. Két napig nem bocsátott magához embert az öreg úr. Harmadnap virradóra rettenetes szélvész kerekedett és a Boldogasszony templomának tetejét végképpen lesodorta. A szomorú omladék csonkán, csupaszon meredt a levegő-égbe. S a reverendissimus mindezt látta az ő ágyából.

Egy óra múlva lovas ember vágtatott Hatvan felé, süvege mellé tűzött levelet vivén. Este aztán visszatért a parókiára; és övébe nagy pöcsétes pergament vala szorítva.

...Az a pergament mai napig megvagyon valamely levéltárban és török írásának, tudós emberek fordítása szerint, ez az értelme:

A mi alul van írva, megerősítem.

A legszegényebb ember (Allah irgalmazzon nékie!)
Ahmed ben Musztafa, hatvani kádi.

Ez igazmondó levélnek az az oka, hogy a Jász-Berényben lakó gaz keresztyének és alávaló istentelenek (verje meg őket Allah az ő haragjával), hitvány papjuk révén engedelmet kértek az igazságos törvényszéktől (áldja meg szerzőjét Allah!), hogy balgatag babonájok helyének, a Nagy-Boldogasszony nevű szerencsétlen templomnak, haszontalan fedelét és alávaló falát kijavíthassák, hogy csalással és kárhozattal teljes szertartásuk idején legyen hol gyülekezniök.

A próféta törvényszéke hites embert küldött ki, hogy meggyőződjék a dolog mibenlétéről. Ama hites ember azt a silány templomot jól megvizsgálta és az átkozott keresztyének gaz vallomását igaznak találta. Ennélfogva az igaz törvényszék megengedi, hogy a gyalázatos keresztyének ama kárhozatos templomot újra építsék vagy kijavítsák, az ő hitvány akaratjuk szerint. Íratott az 1033. esztendőben, moharrem havának 12. napján. Tanuk: Mehemed szpáhi, Szinán aga és Halil dervis.

Mikor pedig a jászberényi Nagy-Boldogasszony templom régi fényében ragyogott, egy májusi vasárnap reggelén nagytiszteletű Sólya Gáspár uram ritka pompával áldotta meg az immár erős falakat és a virágos, aranyos oltárt. Ugyanaznap kora délután pedig esküvő volt a templomban, ugyancsak nagy pompával: a plébános úr összeadta az ő fiát, Kelemen deákot, Dienes Rozsály tisztes hajadonnal, tiszteletes Dienes Péter ceglédi prédikátor uram leányával. Az egész város összesereglett erre a ritka szép esküvőre.

És míg a ceremónia folyt, a templom előtt egy nagysüvegű, kékpalástos dervis ólálkodott, betekintvén a tárva nyitott ajtón a gyertyák világában ragyogó oltárra, amely fölött egy nagy kép ékeskedett: szépséges szép szűz, aki ölében kis gyermeket tart. Mindkettejök feje körül mennyei fény tündöklik, és kezöket áldólag terjesztik ki.

A dervis soká nézte a képet, aztán mosolyogva dörmögte magában:

- Isa anyja, Mirjám, hát bizony te nekem köszönöd ezt a ritka szép templomodat. Azt hiszem, most történt először a világon, hogy a Nagy-Boldogasszonynak dervise legyen. De megérdemled, jó Mirjám, mert nélküled most nem volna boldog a derék Kelemen deák és az ő édes párja. Sőt megérdemled azt is, Boldogasszony, hogy én néked tiszteletet tegyek a magam módja szerint.

Azzal hirtelen körültekintett, hogy nem lesi-e valaki.

Mindenki bent volt a templomban, nézni a ritka szép esküvőt, a drága ruhákat és hallgatni a gyönyörűséges orgonaszót.

És ekkor Halil dervis ledobta kék palástját, rövid ujjasának bal csücskét beszorította az öve mellé, kiterjesztette a két karját, behunyta a szemét és tizenhétszer megfordult maga körül, olyan sebesen, mint az orsó.

...A virágok, a viaszgyertyák között pedig, fönt az oltáron, a Nagy-Boldogasszony édességesen mosolygott és áldás sugárzott az ő malasztos kezéből.

Immár piros és sárga klárisokkal pöttyegette be a dér a szőlő leveleit. De délutánonként még mindig langyos verőfény lopódzott a lugasba, zománcosra fényesítette a sárga, a kék gerezdeket és meleg aranyat hintett a szőnyegre, melyen őnagysága a hatvani kádi, Ahmed efendi, olyan szívesen szokott pihenni egy csésze édes serbet mellett.

Ez napon két csésze állott a szőnyeg szélén; mert a kádi úr másodmagával gyönyörködött volna az édes serbetben és a még édesebb nyugalomban. Az ő atyjafia: a jó Halil dervis vala vendége.

De a két emberséges müzülmánnak ma nem lehetett valami édes se a serbet, se a nyugalom. Érintetlen volt a csésze; a derék urak meg nem heverésztek, hanem olyan peckesen ültek, akár csak a divánban és igen szaporán, igen sokat beszéltek, nem átallván még gesztikulálni is, amivel rendszerint csak a bolond gyaurok fárasztják magukat.

- Halil efendi, Halil efendi, nem szeretem hallani ezt a dolgot! - mondá a kádi és bosszúsan rántott egyet a szakállán.

- Pedig nincs különben, Ahmed efendi. Eleinte csak az a pocakos pápista pap haragudott, de most már a másik, az a sovány fekete is mérges s a dolognak meglásd, elébb-utóbb az lesz a vége, hogy az a derék fiú, az én jóltevőm, az én életem megmentője, meg az a szegény menyecske - ebben az állapotban! - világgá mehet.

- Dehát hogyan kezdődött az egész história?

- A pápista pap házában eleinte olyan élet volt, mint a galambdúcban. A fiatalok úgy babosgatták, kényeztették az öreget, hogy még gömbölyűbbre hízott. Ceglédről minden héten átlátogatott hozzájuk Dienes pap, és a két régi ellenség a barátság poharait forgatták az asztalnál. Egyszer aztán nyilvánvalóvá lett az, aminek örülniök kell vala, ahányan csak vannak: hogy megszaporodik a család. De az örömből keserűség lett, mert az öregek legott összevesztek azon, hogy micsoda hitű legyen a gyermek, aki eljövendő lészen.

- Hát ki mit akar?

- Sólya Gáspár mindent magának akar. Ha fiú, ha leány lesz a gyermek, pápistának szánta. A fekete Dienes alább engedi; azt mondja: kövesse a gyermek a hitben az ő szülőjét. Ha fiú, ám legyen pápista; de ha leány, járjon az anyja útján és legyen kálvinista.

- Jól beszél az a fekete szakáll. Vagy nincsen megírva a koránban: galamb fióka menjen a galamb után, csirke menjen a tyúk után?

- Haj, Ahmed efendi, ha ezeken az embereken fogna a jámbor bölcsesség! De épp az a baj, hogy mind a ketten ádáz oktalanságban leledzenek és - mondom - attól tartok, hogy az a két szegény fiatal földönfutóvá lesz harmadmagával.

- És mit szól a deák, mit a deákné?

- Eleinte nem szóltak az istenadták semmit. Akkor az öregek azt mondták rájuk: kétkulacsosok vagytok, valljatok színt, nem tűrjük a se hideg, se meleg embereket. És ekkor elkövetkezett a nagy baj. Kelemen deák igazat adott a kálvinista papnak; mert az beszél törvényes dolgokat. Padovában is úgy tanítják. Sólya Gáspár erre megneheztelt az ő fiára. A Rozsály asszony meg azt vallotta, hogy a plébánosnak van igaza, mert ő szereti az urát és nem bánja, ha a gyermek követi a hitében.

- Derék asszony! Dicséretes egy személy!

- Az ám, csakhogy ezért a beszédért meg a fekete szakáll haragszik rettenetesen, és ellensége az ő leányának. Megládd, Ahmed efendi, az sül ki majd ebből a dologból, hogy mind a két öreg leveszi a kezét ezekről a szegényekről.

A kádi most már a szemöldökét ráncigálta.

- Szólj hát, Halil efendi, mi tevők legyünk - mondta mogorván. - Te igen bölcs ember vagy. A templom dolgát is te sütötted ki. De sőt kutya kötelességed kitalálni valamit, mert ezt a két szegény fiatalt te boronáltad össze. Hát most segíts is rajtuk bárányom. Én belebolondulok ebbe a galibába.

A dervis följebb taszította izzadt homlokán a nehéz mozsársüveget.

- Nem különben - szólt és sóhajtás rezgett végig vöröses, ritka szakállán.

Aztán félig magában azt mondta: Attól tartok, ezt a dolgot megint nem igazítja el más, ha nem a jó Mirjám, a Boldogasszony, akinek én tisztességet tettem.

A jászberényi parókia ámbitusán szomorúan üldögélt Kelemen deák az ő élete párjával, szép Rozsály asszonnyal, aki halvány volt, mint a liliom és a fejét is lehajtotta, mint a liliom.

Belülről, a nagy szobából, heves vitatkozás lármája hatott ki. Hol egy vékony, éles szózat emlegette a concilium Tridentinumot, Julis tertiust és egyéb pontifex maximusokat; hol egy dübörgő, mély hang kiabált: "... Oecolampadius... Calvinus... szent Bertalan éjszakája..."

A fiatalok egymáshoz simulva hallgatták ezt a háborús zajt és gyakorta fölfohászkodtak.

- ...Kompeskálja magát az úr! - dörgött egyszerre a vastag hang.

- Kompeskálja magát az úr! - rikácsolta a vékonyabbik.

- De kompeskálja magát az úr! - zúgott vissza a másik, mint az orgona legöregebb morgó sípja, aztán mind a két szózat együtt harsogott, oly módon, mintha legalább is egész káptalan veszekednék odabent.

- Nem, ezt nem hagyhatom tovább - szólt Kelemen deák és fölugrott.

Rozsály asszony megragadta a zekéjét:

- Maradj, édes uram, az Isten szerelmére kérlek, maradj - könyörgött reszketve. - Ha te is beleelegyednél ebbe a pörpatvarba, csak annál rosszabb lenne.

De immár nem volt szükség bemenni. Nagytiszteletű Dienes Péter uram kint termett az ámbituson, majd visszafordult a küszöb felé, az öklét rázta és sápadt volt mint a halál. A küszöbön pedig reverendissimus Sólya Gáspár állott, ő is az öklét rázta és vörös volt mint a pipacs.

- Hát nász uram, ezt a dolgot megkeserüli, mert én megint a fejéhez vágom a megrepedt jász kürtöt és megint letapasztom a csácsogó száját az igazság örökös csirizével. Utolsó napja lesz, tudom, mikor azt a könyvet elolvassa, de én megírom, megírom és kinyomatom, kinyomattatom, kinyomtattatom!

- Állok elébe, nász uram! Szolgálok kendnek! De tudja meg, hogy példásan visszakenem hazug szájára a magakotyvasztotta csirizt, de sőt belekeverem egész perszónáját. Olyat írok, aminőt még nem írt ember. Harminc kötete fog beleszakadni a présnek, míg ezt kinyomtatja, mert ilyet nem nyomtattak még a tipografusok, ilyen könyvet nem árultak a bibliopólák. És a lapos guta fogja kerülgetni magát a kompaktort is, míg beköti, olyan bűze lesz annak a csiriznek!

Ezeket a rettenetes dolgokat a két ádáz úr egyszerre harsogta, folytonos ökölrázás közepett és Dienes Péter uram nem is látta meg, hogy leánya mellette sír, rimánkodik; és Sólya Gáspár ügyet sem vetett rá, hogy fia illedelmes szóval juháztatja: "De apám uram, édes apám uram!...

A cselédházakból meg kicsődült a nép apraja-nagyja és bámészkodva hallgatta a nagytiszteletű urak pörlekedését. Elsőben a plébános vette magát észre és elszégyenkezve, halkabb hangon mondta:

- Laquatur domine legalább latine.

- Akkor hát humillimus servus! - kiáltott a prédikátor és az ágashoz kötött lova felé indult.

De Rozsály asszony, ölelésre terjesztve karját, útjába állott:

- Ne menjen el így, édes apám uram, az isten áldja meg.

- Vakarj tova! El az utamból! - szólt Dienes Péter és villogott a szeme. - Te is az ellenségemmel tartasz, megtagadtad a hitedet, nem vagy a leányom!

- Ecce animus paternus! Íme az atyai jóindulat és szeretet! - kacagott csúfondárosan Sólya Gáspár.

A deák hozzájárult, hogy szerető kérleléssel engesztelje. De az öreg fölcsattant:

- Vade retro, ingrate fili! Takarodjál innen, te gonosz, aki pártot ütsz szegény apád ellen, gyalázóját oltalmazod, ellenségének védelmére kelsz. Nem vagy a fiam!

A tiszteletes már a lovon ült.

- Megyek - mondta epésen -, de ne féljenek, visszajövök. Visszajövök aznap, mikor megszületik az a boldogtalan ártatlan kisleány, az én unokám. Mert hogy a lelkét ellopja az öregapja, azt nem engedem. Nem én, ha ezzel a két kezemmel is kell kiragadnom a bölcsőbül.

- Állok elébe! - kiáltott a plébános.

A prédikátor pedig mogorván húzódott bele a palástjába és oldalba döfve kis lovát, kiügetett a parókia udvarából.

Az utcán majd elgázolt egy mozsársüveges, kékköpönyeges dervist, aki a sövénynél ólálkodott.

Kelemen deák beméne az ő atyjának íróházába s megálla az öreg előtt:

- Apám uram, áperte akarok te kegyelmeddel szólani. Nem először űz ki engemet házából. Akkor, most egy esztendeje, könnyen mentem el. Szegény legénynek hátán háza, kebelében szobája. Most nehezebben veszem a nyakamba a világot, hiszen másodmagammal, sőt harmadmagammal vagyok; és csak a jó isten a megmondhatója: bujdosásunkban nem valami árok szélén éri-e el azt a szegény asszonyt a vajudás. De megyek, apámuram, mégis megyek; megyünk. Te kegyelmed megmondotta nékem, hogy nem vagyok többé a fia. Értem alássan. Köszönöm hozzám való eddigi jóvoltát. Istennek ajánlom. A szekérke már a kapu előtt vár ránk. Csak azt az egyet kérem még, hogy ne mondjon nehéz szavakat szegény feleségemnek, mikor búcsúzni jön.

A nagytiszteletű úr komoran hallgatott.

- A feleségeddel nekem semmi bajom - szólt aztán. - Egy árva szóval sem mondom, hogy ne maradjon itten. Istentelenség is útra hurcolni őtet ez állapotban. De tégedet egy igével sem tartóztatlak, fiam uram. Huszonnyolc esztendős vagy, benőhetett már a fejed lágya. Te tudod, mit csinálsz. Eredj hát, isten hírével, sok szerencsét kívánok néked.

- Nem, nagytiszteletű apám uram - mondta most az ajtóban Rozsály asszony. - A feleség mindenben követi az ő férjét. Ha az én szegény uram bujdosik, vele bujdosom én is, bátor bizony nem szolgáltunk rá, hogy...

És elfojtotta szavát a sírás.

- Nem is mondom, hogy te rászolgáltál, nem is mondom, hogy te elmenj - rázta fejét a nagytiszteletű úr. - Én tégedet marasztallak, sőt kérlek, hogy ne hozd reám ezt a szomorúságot, ezt a szégyent... Mert szégyen az, mikor az ember várandós menye világgá bujdosik... De a fiam uramat, aki engemet úgy megbántott, nem tartóztatom egy szóval sem. Faber est suae quisque fortunae.

- Már pedig én az urammal megyek - szólt tiszta, erős hangon a deákné. - És vele mennék még akkor is, ha nem esett volna rajta ilyen igaztalanság.

- Igaztalanság? - csattant föl a nagytiszteletű úr. - Asszony, az apád szava szól belőled? Te is meg akarod csúfolni az én vén szakállamat, mint ő? Ne játszál szeretetemmel! Tudod, mindig szerettelek, mert jó és okos személy vagy.

- Nagytiszteletű uram - mondta Rozsály -, ami Kelemennel történik, nagy igaztalanság; akkor sem mondhatnék egyebet, ha a hóhér állana mögöttem pallossal.

Sólya Gáspár elvörösödött. Valami nagyon nagyot, valami nagyon keményet akart mondani. De csak annyit bocsátott ki a száján: "Hát akkor..." aztán elhallgatott és komoran nézett maga elé.

Majd fölpillantott:

- Hát akkor... Isten áldjon benneteket.

Azzal leült pulpitusa mellé, beleütötte a tollat a kalamárisba és egy nagy árkus papirosra öreg betűket kezdett vetni, folytatván azt, ami már oda írva volt: "Egy hazug szátyár eretnek, ki magát prédikátornak nevezi, a keresztség szentsége ellen rugódozván..."

Egyszerre fölkapta a fejét:

- Ahá, jó, hogy itt vagytok még. Fiam uram azt hiszi, hogy megszökteti az én keresztvizem elől az unokámat? Rosszul hiszi! Akárhová mentek széles Magyarországon, mindenütt elér benneteket az esztergomi érsek keze... Most legott megjelentem ő eminenciájának, hogy micsoda violentia, micsoda raptus készül itten... Hogy az én istentelen fiam ellopja gyermekét, csakhogy eretnekké tehesse... Takarodj, takarodj innen, gonosz! Most már tudom szándékodat. De szembeszállok vele és gátat vetek neki!

Ismét a pulpitusra görnyedt és egy hófehér pergamentlapra kicirkalmazott nagy vonásokkal ezt írta: "Eminentissime ac Reverendissime Domine Cardinalis..."

Mikor a harmadik szónál járt, már maga volt a szobában. És mire az ötödik szó végére jutott, szekér zörgött az ablak alatt.

A nagytiszteletű úr fölemelte pennája hegyét a pergamentről. Mintha valami különöset hallott volna. A kocsi zörgése hirtelen megszünt. A föld nyelte el azt a szekeret vagy megállt? Csönd volt, csak az őszi alkonyat szele suhogtatta kint a jegenyéket.

Aztán egy nagy, fájdalmas, éles asszonyi jajszó hallatszott kint a ház előtt.

A reverendissimus lecsapta a tintával teli pennát a drágalátos pergament közepére. Nagy maszat fröccsent szét ott. De nagytiszteletű Sólya Gáspár uram nem törődött vele. Esze nélkül rohant ki az íróházból.

Egész éjszaka nagy sürgés-forgás volt a parókián. A leeresztett ablakkárpitok hol megvilágosodtak, hol elsötétedtek, amint szövétnekkel jártak a szobákon végig. A pitvarban akkora tűz égett, hogy ökröt lehetett volna mellette sütni; pedig csak arra való volt, hogy egy termetes, derék asszonyság olykor egy kis herbatéát melegítsen rajta. A nagytiszteletű úr hosszú léptekkel méregette végig íróházát és minduntalan kifordult a pitvarba, egy-egy halk szót váltani azzal a négy tagba szakadt némberrel. Kelemen deák pedig az ágyasház ajtaja előtt üldögélt egy zsámolyon, két tenyerébe temetve arcát. Éjféltájt a deák egy szál zekében, hajadonfőtt nekivágott a városnak és csakhamar visszatért nemes Borbély Sámuel urammal, az orvosdoktorral. Aki csak egy óra múlva távozott és a küszöbön azt mondta: "Bármi lészen, hívjanak, mert veszedelem vagyon."

Mindezt látta és hallotta Halil dervis, hűségesen lappangván a sövény mellett. Észre se vette a jámbor, hogy vékony kék palástját már egész általjárta az őszi éjszaka permetege. Csak egyre csóválta nagy mozsársüveges fejét. Aztán egyszerre fölkerekedett és sötéten, nesztelenül, mint az árnyék, átsurrant az utcán a templomhoz. Ott meglapult a kapunál és tapogatózva kereste a kulcslyukat. Mikor megtalálta, lábujjhegyre állt és halkkal bekiáltott rajta:

- Hé, Nagy-Boldogasszony, jó Mirjám! Én vagyok az, Halil, a te dervised! Emlékszel még, milyen szép tisztességet tettem néked tavaly, mikor a derék Kelemen deákot, az én szegény életem megmentőjét, összesegítetted az ő édes párjával? Tizenhetet fordultam előtted, Mirjám, a nagy Mevlevi Dzselaleddin Rumi rendje szerint! Érdemes hát, hogy meghallgass engemet. Baj van, Boldogasszony, nagy baj! Akkora, hogy hozzá képest a vén papok cívódása csupa semmi, pedig bizony az is baj. Beteg a menyecske, nagyon beteg. Ne engedd, jó Mirjám, hogy meghaljon, mikor életet akar adni. És könyörülj azon a zsenge kis csemetén is. Melegítsed, ne érje fagy. Terítsd reájok a te szép bársony palástodat. Mit, szép bársony palást? Ha te ezt a jó dolgot megcselekszed, veszem a botomat, meg se állok Indiáig és onnan hozok neked lahuri selymet, palástnak valót, olyan drágát, olyan gyönyörűt, aminőt még nem látott a világ! Hallgass meg engemet, Boldogasszony, Mirjám! Hallgasd meg a te dervisedet!

És Halil efendi bekandikált a kulcslyukon. A határtalan, üres sötétségben csak egy parányi kis piros pont tündöklött, mint egy izzó rubintkő: a nagy oltár örökfénye. De mégis, mintha fölötte, mögötte meglibbent volna valami könnyű, homályosan csillanó fehérség.

Hajnalhasadtakor lóhalálban érkezett Ceglédről a tiszteletes. A dervis tárt előtte kaput.

- Köszönöm, Halil efendi, hogy stafétát küldöttél hozzám - szólt Dienes Péter.

Megjelent most az ámbituson a reverendissimus is.

- Kerüljön beljebb, nász uram - mondta csöndesen. - Ilyen nagy bajban nincsen harag.

- Köszönöm - válaszolt a tiszteletes. - Jó nekem idekint is. Sőt jobb, itt az isten szabad ege alatt. Ottbenn mindig azt hinném, hogy rám szakad a ház.

És a két ellenség némán, szomorúan ült egymással szemben a pitvar előtt. Galambok tollászkodtak az ereszen, a napsugár megaranyozta az ablakokat. De az udvarra mégis valami nagy, nyomasztó bánat nehezedett. És csöndes volt a világ, mintha nem is akarna fölébredni ezen a reggelen. A reverendissimus összekulcsolta a kezét és imádkozott.

Egyszerre valami nagy lótás-futás támadt a házban. Ajtókat csapkodtak, csörömpölt minden edény s a pitvar küszöbén hirtelen fölbukkant ama termetes asszonyság, lelkendezve, kezét csapkodva hirdetvén világgá:

- Se baj! Itt a kis lyány!

Azzal megint eltűnt a homályban.

- Az én unokám és hívem! - kiáltott Dienes Péter, egyszeriben talpon.

- Azaz, hogy az enyim! - vágott vissza Sólya Gáspár és a két úr ismét szemben állott egymással, épp úgy, mint tegnap, gyűlölködve és fenyegetve.

- Majd meglátjuk!

- Majd meglátjuk!

- Meg bizony!

- Meg ám!

- Mert én megmutatom...

- Én is megmutatom...

A dervis most ott termett az ámbituson.

- Efendilerim, kalabalyk olmaz! - rimánkodott a kezét tördelve. - Uraim, ne veszekedjetek. Mire való ez a lárma? Hát még azt a szegény beteg asszonyt sem kímélitek?

Az ellenségek elpirultak. Ki-ki visszaült a maga helyére. Fogukat összeszorítva, villámló tekintettel néztek farkasszemet. Ez még rosszabb volt minden csetepaténál.

Ebben a pillanatban feltárult egy ajtó és Kelemen deák rohant elő. Törülte a könnyeit, kacagott és csak annyit tudott kizokogni:

- Most meg... most meg itt a fiú is!

Nagytiszteletű Sólya Gáspár uram a fejéhez kapott, mint aki valami érthetetlen és félelmes dolgot hall; tiszteletes Dienes Péter uram pedig elsápadt és szívfájós ember módjára a melléhez szorította a tenyerét.

Ígyen fogadták a boldog pironságot, az áldott szégyent, melyet a legnagyobb Bölcsesség reájuk mért.

- Isten osztoznunk adta - szólt végre Sólya Gáspár és kezét nyújtotta az ő ellenségének.

- Áldassék az ő szent neve - mondta a prédikátor és meghajtotta fejét.

(Ezt jelesül intézted, Mirjám! - dörmögte magában Halil dervis. - De Allah és ti egek százhuszonnégyezer szentjei, most szünjön ám az áldás, mert ha még egy vendég jön, akár fiú, akár leány, gonoszabb lesz a dolog, mint valaha!)

Ennekutána az öregek fölkerekedtek és bementek Rozsály asszony ágyas házába, megcsókolták a beteg boldogságtól sugárzó fehér homlokát és a két rózsaszínű bimbócskát, aki egymás mellett, egy vánkosban aludt.

A dervis csak a küszöbig merészkedett és onnan integetett nagy vígan az ő sárga süvegével. Majd mint akinek hirtelen a fejébe ötlik, hogy valami sietős dolga van, egyszerre fölszedelőszködött és úgy elsietett, hogy a papucs szinte lemaradt a lábáról.

A templom kapuja épp akkor nyílt meg reggeli misére. Halil, mint jó ismerős, egy barátságos pillantást vetett a nagy oltár képe felé és bíztató kézmozdulattal intett neki:

- Ne félj, ne félj... Ma indulok és hozom.

Forrás: http://mek.oszk.hu

Radnóti Miklós: Töredék

Sík Sándor:

Verses imádság

Te vagy a Fészek,
Puha vagy, édes és meleg.
S én oly keveset gondolok veled,
És oly sokszor máshova nézek,
És megvetem a régi fészket,
A régi meleget
És a régi egyformaságot.
Szédülő fejem vándorolni késztet,
Keresni más vidékeket,
Szivárványszínűbb új világot
És ismeretlen fészket

És elmegyek, örök elégedetlen,
Hazátlan bujdosó gyanánt,
És sose tudom, mért sírós a kedvem,
És nem tudom, mi bánt
És szállok, szállok messze földeken,
Szüntelenül és pihenéstelen,
És egy sajgó vágy egész életem:
A régi Fészek melegére.

És te vagy az Anyamadár,
És én vagyok pelyhes fiókád,
A csupa-vakság, a csupa-mohóság,
Aki mindig máshova vágyik,
Akit hív minden félhomály.
És botorul és elbízottan
Kiszállok bizakodva, bátran
Nap-nap után. És te utánam
Sírva nézel és gondsújtottan.

És én nyugalmat nem találok
Sehol a végtelen világon,
Mert ott sír bennem, bárhol járok,
Aggódó, fájó csipogásod
Hívogató, síró zenéje.
És mindenhonnan visszavágyom
Szerelmes Szíved melegére.

Te vagy a Sziklaszál,
Melyen a fészkem épül,
Amely az apró dombok tömegébül
Messze-magasra szökken
és magában,
Egy-óriás-magában áll.
És röpke szárnyam, fürge lábam
Akárhová visz engemet,
Csak körötted keringhetek,
És nem lehet távozni tőled
S nem látni téged nem lehet.

Bejárhatom a rég halott időket,
És lelkem messze jövendőkbe
szállhat:
Nem lehet vissza nem kívánni
Amaz egyetlen Sziklaszálat.

Te vagy a Hegy,
És a hegyet nem lehet túlrepülni,
Te vagy a Völgy,
És a völgyből nem lehet kirepülni.
Te vagy a Lég,
És a leget nem lehet átrepülni.
Te vagy a Föld,
És a földről nem lehet fölrepülni.
És Te vagy a Határ:
Csak tebenned lehet repülni:
Itt nem lehet és nem szabad,
Csak szépen, csendesen megülni
És énekelni és örülni.
Mert Te vagy minden:
a szirt és a fészek
S a szerelmes anyamadár.  

 



Teréz anya:

Az élet himnusza

Az élet egyetlen - ezért vedd komolyan!
Az élet szép - csodáld meg!
Az élet boldogság - ízleld!
Az élet álom - tedd valósággá!
Az élet kihívás - fogadd el!
Az élet kötelesség - teljesítsd!
Az élet játék - játszd!
Az élet vagyon - használd fel!
Az élet szeretet - add át magad!
Az élet titok - fejtsd meg!
Az élet ígéret - teljesítsd!
Az élet szomorúság - győzd le!
Az élet dal - énekeld!
Az élet küzdelem - harcold meg!
Az élet kaland - vállald!
Az élet jutalom - érdemeld ki!
Az élet élet - éljed!

 

 Uram, olyan vagyok, mint egy kavics.
Add, hogy olyan legyek, mint egy kalács!

(Tolsztoj)