Grimm:
HOLLE ANYÓ
Élt egyszer egy özvegyasszony, annak volt két lánya: az egyik szép és szorgos, a másik csúnya és lusta. Az özvegy sokkal jobban szerette a csúnya lustát, mert az édeslánya volt. Minden munkát a másiknak kellett végeznie, az volt Hamupipőke a házban. Ott ült szegény napestig a kút mellett az úton, és font, egyre font, míg csak a vér ki nem serkent az ujjából.
Egyszer aztán úgy megvágta az ujját a szál, hogy az orsó is csupa vér lett tőle. Le akarta mosni a kútnál, de az orsó kicsusszant a kezéből, és beleesett a vízbe. A lány sírva fakadt, hazaszaladt a mostohájához, s elpanaszolta neki, mi történt. Az meg, ahelyett hogy megszánta volna, kegyetlenül ráripakodott:
- Ha beleejtetted, szedd is ki belőle!
Szegény lány visszament a kúthoz, nem tudta, mitévő legyen; félelmében végül is az orsó után ugrott. Elvesztette az eszméletét, s mikor aztán magához tért, egy szép, napfényes, virágos mezőn találta magát. Elindult, ment, mendegélt; egyszer csak egy kemencéhez ért. A kemence tele volt kenyérrel, s a kenyerek azt kiabálták:
- Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek! Már régen kisültem!
A lány nekilátott, és szép sorjában mind kiszedte őket a lapáttal. Aztán továbbment; ment, mendegélt, míg egy almafához nem ért. A fa tele volt almával, és azt kiabálta:
- Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már!
A lány megrázta a fát, hogy csak úgy hullott a sok alma, mint a zápor. Addig rázta, míg az utolsó szem is le nem hullott róla. Akkor az egészet szépen kupacba rakta, és továbbindult.
Ment, mendegélt, végre egy házikóhoz ért. A házikóból egy anyóka kukucskált ki barátságosan, de olyan hosszú foga volt, hogy a lány megijedt, és el akart szaladni. Az öregasszony azonban utána kiáltott:
- Ne félj tőlem, kedves lányom! Maradj nálam; ha minden munkát rendben elvégzel a háznál, jó sorsod lesz. Csak arra vigyázz, hogy jól megvesd az ágyamat, jól fölrázd a párnámat, hadd szálljon a pihéje; olyankor hó hullik fönt a világban. Én vagyok Holle anyó.
Az öregasszony olyan szépen rábeszélte, hogy a lány végül is összeszedte bátorságát, ráállt a dologra, és beszegődött hozzá. Mindent megtett a kedve szerint, az ágyát is mindig jól fölrázta, csak úgy szálltak a pihék, akár a hópelyhek.
De jó dolga is volt ám az öregnél! Soha egy rossz szót sem hallott, s ehetett, amennyi jólesett neki.
Evett is eleinte jó étvággyal; hanem aztán valahogyan ízét vesztette a falat a szájában. Egyre kedvetlenebb, egyre szomorúbb lett. Eleinte maga sem tudta, mi leli; hanem utóbb, mikor már jó ideje szolgált Holle anyónál, ráeszmélt; hogy hazakívánkozik. Hiába ment itt ezerszer jobban a dolga, mint otthon, mégiscsak mindig ott járt a gondolata a messzi kis falusi házban. Végül aztán már nem bírta tovább, odaállt szépen Holle anyó elé, és azt mondta neki:
- Elfogta a szívemet a honvágy, nem maradhatok tovább nálad. Tudom, százszor jobb sorsom van itt, mégis azt mondja a szívem: vissza kell mennem az enyéimhez!
- Tetszik nekem, hogy hazavágyol - felelte az öreg -, ebből is látszik, hogy derék, hűséges teremtés vagy. És amiért olyan becsülettel szolgáltál, én magam viszlek fel a fenti világba.
Azzal kézen fogta, és egy nagy kapuhoz vezette.
- Innét most már mehetsz magad is - mondta -, ez a kapu egyenest a falutok határába nyílik.
A kapu kitárult, s abban a pillanatban, ahogy a lány átlépett rajta, sűrű aranyeső hullott rá a magasból, és az arany mind ott ragadt a ruháján; fénylett, csillogott az egész lány tetőtől talpig.
- Ez a fizetség a szorgalmadért! - kiáltotta Holle anyó a kapun át, és még a kútba esett orsóját is kidobta utána.
A két kapuszárny dördülve becsukódott, s lám a lány, amint körülnézett, ott találta magát a falujuk határában, nem messze az anyja házától.
Gyorsan útnak eredt, sietett haza boldogan. Ahogy befordult az udvarukra, a kút kávájáról meglátta a kakas és nagyot rikkantott:
Kukurikú! Mi történt?
Aranyos lányunk hazatért!
A lány bement a házba, és mert talpig arany borította, az anyja is meg a testvére is szívesen fogadta. Ő meg elmesélte, mi történt vele. Mikor a mostohája meghallotta, hogyan jutott a nagy gazdagsághoz, nagyon szerette volna, ha a csúnya, lusta lányának is ilyen szerencséje akad. Kiküldte hát fonni a kúthoz, a lány meg bedugta a kezét a tüskebokorba, összeszúratta az ujját a tövisekkel, bevérezte az orsót, bedobta a kútba, és utána ugrott. Ő is a szép mezőn tért magához; azon az ösvényen indult el, amelyiken a másik lány járt. Amint a kemencéhez ért, kiabálni kezdtek a kenyerek:
- Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek! Már régen kisültem!
De a lusta lány azt felelte:
- Hogyisne! Hogy összepiszkoljam magamat!
Az továbbment. Csakhamar az almafához ért.
- Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már! - kiáltotta az almafa.
- Hogyisne! Hogy a fejemre essék egy alma! - felelte a lány, és továbbment.
Odaért Holle anyó házához, de egy cseppet sem ijedt meg az öregtől, mert már tudta, milyen nagy foga van, és tüstént elszegődött hozzá.
Az első nap erőt vett magán, szorgoskodott, és ha Holle anyó mondott neki valamit, rögtön megtette, mert egyre csak a sok aranyra gondolt, amit majd kapni fog tőle. A második napon azonban már lustálkodott egy kicsit, a harmadikon meg már alig akart fölkelni reggel. Holle anyó ágyát sem úgy vetette meg, ahogyan kellett volna; nem rázta föl a dunnát, hogy a pihék szétszálljanak belőle. Az öreg végül is ráunt, és kiadta az útját. A lusta lány cseppet sem búsult rajta, hogy a dolog így fordult; most jön majd az aranyeső - gondolta magában.
Holle anyó őt is a kapuhoz vezette; hanem amikor a lány kilépett rajta, arany helyett egy jókora üst szurok zúdult a nyakába.
- Ez a fizetség a szolgálatodért! - mondta Holle anyó, és becsukta a kaput.
A lusta lány hazament; tetőtől talpig szurkos volt, s amikor a kakas meglátta a kút kávájáról, nagyot rikkantott:
Kukurikú! Mi történt?
Szutykos lányunk hazatért!
A szurok pedig rajta ragadt élete végéig.
Benedek Elek :
A hét boldog esztendő.
(Zsidó mese.)
Egy gazdag embert annyi minden szerencsétlenség ért, hogy egyszer csak azon vette észre magát, ha valami munkához nem kezd, ugyancsak felkopik neki is, meg a gyerekeinek is az álla. Nem is sokat tépelődött, hanem elment egy reggel s napszámba állott. Egész nap szorgalmasan szántogatott két ökröcskével. Mikor már közeledett az este, egyszer csak megáll a szegény ember előtt egy ősz öregember, s megszólítja:
- Hallod-e te szegény ember, hét esztendeig nyugodtan s gazdagságban élhetsz megint, csak mondd meg, most szeretnéd-e azt a hét esztendőt, vagy késő öregségedben?
- Bizonyosan boszorkánymester vagy te, s a lelkem üdvösségével fizetném meg azt a hét esztendőt. Nem kell nekem olyan gazdagság, inkább kínlódom egész életemben az eke mellett, - mondta a szegény ember.
Az öreg ember, aki nem volt más, mint Éliás próféta, eltünt, mintha a föld nyelte volna el.
De másnap, épen mikor be akarta fejezni a szegény ember a munkáját, ismét megjelent Éliás próféta, s megint megkérdezte tőle, hogy mikor szeretné a hét boldog esztendőt. Alig hallgatta végig a szegény ember, megint elutasította a prófétát.
Harmadnap ismét csak megjelent Éliás, de most már azt mondta: - Az Isten küldött engem hozzád, te szegény ember, ne vonakodj hát, hanem mondd meg, mikor akarsz boldogul élni?
Hej, bezzeg most nem utasította el a prófétát a szegény ember, csak annyit kért tőle, hogy haza szaladhasson s megbeszélhesse a feleségével a dolgot.
- Menj csak, fiam, - mondta a próféta - mire te visszatérsz, itt találsz engem is.
Szaladt haza a szegény ember a szélnél is sebesebben, elmondja az egész dolgot a feleségének, s tanácskoznak, suttognak sokáig, hogy mit határozzanak a dologban. Végre azt mondja az asszony:
- Jobb lesz, édes uram, ha most mindjárt kérjük a hét esztendőt; majd ha öregek leszünk, csak megélünk valahogy.
Az ember is így gondolkozott, s mindjárt szaladt is vissza a mezőre, s elmondta a prófétának, hogy mit határoztak.
- No, ha így határoztatok, menj csak haza, az áldás már várni fog otthon, - monda Éliás.
S csakugyan, amíg a szegény ember oda járt, a gyerekei az udvaron egy akkora gyémántkövet találtak, mint egy tyúktojás. Viszik be a fényes követ a szobába nagy örömmel, bezzeg megösmerte a szegény asszony, s mutatja az urának nagy lelkendezéssel, mikor hazajön:
- No, itt van a gazdagság, édes uram, ezután nem kell, hogy olyan keservesen kinlódj a kenyérért.
Nagy volt a boldogság s az elégedettség a szegény ember házatáján ezután. Iskolába járatta a növendék gyermekeit, s jól éltek, de a szegényekről sem feledkeztek ám meg! Nem jöhetett oda szegény ember úgy, hogy üres kézzel eresztették volna tovább.
Egymásután teltek, multak az esztendők, hát egy reggel arra ébredett a hajdani szegény ember, hogy bizony vége a hét esztendőnek. No, ha vége, meg is jelent pontosan Éliás próféta a gyémántkőért, hogy vigye magával. Bemegy az ember a feleségéhez, s mondja neki nagy szomorúsággal:
- Na, édes feleségem, add ide a követ, mert eljött érte az az öreg ember, akitől kaptam!
Gondol valamit az asszony magában, s azt tanácsolja az urának:
- Mondjad annak az embernek, hogy jól van, vigye el a követ tőlünk, de csak akkor, ha olyan emberekre talál, akik több jót tesznek a szegénnyel, mint amennyit mi tettünk ezalatt a hét esztendő alatt!
Meg is mondta az ember Éliás prófétának, amire az asszony tanította, az meg felment Istenhez, hogy megkérdezze, mit csináljon. Isten pedig azt felelte neki, mikor elmondotta a szegény ember kérését: - Hagyjad náluk a követ örökre, mert ilyen jólelkű házaspárt úgy sem igen találnánk a földön.
Sokáig élt még gazdagságban s boldogságban az egyszeri szegény ember, de a szegényekről ezután sem feledkezett meg.
Forrás: http://mek.oszk.hu/00400/00402/00402.htm
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
last visitor
Hungary
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
