Szülővárosom: Makó. Itt születtem egy karácsonyi este 1951-ben. Ajándék lettem a szüleimnek. A család második sarjaként. Növérkém Eti még élt, pár hónapos lehettem, amikor a család elvesztette őt. De vigaszként ott voltam én. Később született meg hugi, az Idus, akivel sok csintalanságot követtünk el.

Itt jártam iskolába, itt hemperegtem a porban és csak később értettem meg mennyire szép is volt.

Szeretek időnként haza járni. Bár már jó ideje választott otthommá vált Szeged. De itt élnek unokatestvéreim és rokonaim. Nagynéném, Ilonka, aki mindig úgy vár haza mint saját édes gyermekét.

A város csendes, nyugodt. Igazi mezőváros. Híres volt mindig a hagymájáról és József Attiláról. Aki itt ebben a városban is élt és dolgozott.

Köszönet neked városom az életért, szüleimért és szeretteimért.

 Radnóti Miklós:

Nem tudhatom

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága s remélem, testem is majd e földbe süpped el. Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton, s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom. Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály, annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát, de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát, az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket, míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg, erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat, a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat, s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem, az bakterház s a bakter előtte áll s üzen, piros zászló kezében, körötte sok gyerek, s a gyárak udvarában komondor hempereg; és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma, a csókok íze számban hol méz, hol áfonya, s az iskolába menvén, a járda peremén, hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én, ím itt e kő, de föntről e kő se látható, nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható. Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép, de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, és csecsszopók, akikben megnő az értelem, világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva, míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja, s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek. Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg. 1944. január 17.