Látlak, amint szélesen, csendben, medredből kilépve nyaldosod a kövezetet.
Ott is, ahol máskor nevetve, könnyedén az emberek ülnek a lépcsőfokokon, búval bajjal nem törödvén.

Most széttárod medredet, elfoglalva minden ülőhelyet.
Hogy észre vegyék az emberek, időnként nálad nagyobb senki nem lehet.
S hogy figyelmeztess csendben, figyeljenek a mélyben veszélyek örvénylenek.

Látlak, amint szaladsz felém, tétován meg-meg állva.
Bugdácsolva s nevetve könnyedén, esve-kelve az élet kezdetén.
Próbálva lépteket, kíváncsian, fürtös szöszke hajjal, szemben a fénynek kék egén.

Látlak, amint napod sugarainál egy templom szegletén,
Fenyőfa ágait bojhozva jössz újra felém.
Formákat bontva virágok színein.
S amint a fáknak megtöltöd ágait, apró pici kis rügyeket szórva rajtuk szerte szét.

Látlak, amint párban, kőben a padon ülve, mint egymáshoz örökké tartozók, mint hű szerelmesek egykoron, néznek a semmibe, reád várva a mindenen túl.

Mellettük, egyedül egy serdülő lányka, könyvvel a kezében, várva a csodára.
Könyvedben, mint nyitottságod nevedért, mint bölcselkedő öreg kis papok ott ülnek a lapok.
Bennük a betűk, mint rengeteg erdőnek fái és virágai,
S közöttük, ahogy a semmiben, a te véget nem érő szereteted pergetik a létet szűntelen.

Látlak, amint órám számlapját betűzve rovod a perceket.
Tik-tak, tik-tak mosolyogsz szűntelen.
Egy dalt dúdolva örökkön örökké, hogy az idő végtelen.

Látlak, amint a város fölött, cikázva, játszva egy madárka röptében hajtod, kergeted a szabadságot.
A szél szárnyán a légben fenn, s amint megpihensz
egy-egy ágon vagy itt lenn a kövezeten.

Látlak, amint a hátam mögött, narancsos színbe burkolódzva, lebuksz a horizonton, oly könnyedén.
Amint súgod felém, most pihenni kell, s holnap
újra jössz felénk, folyóban, vízben, szélben, csendes kiálltással, hogy
ez az, aminek árja örökre a miénk.