A busz nagy morgások közepedte elindult. Anna előtt az arc még mindig ott lebegett. Furcsán érdekes gondolatok zsongtak a fejében. Olyan érzése volt, mintha információkat helyeznének el tudatában. Hogy minden gondolat egy-egy jövőben bekövetkező eseményt rögzít. Olyan volt, mintha elmesélnék előre az eljövendő életét. Nem tudta határozottan mi az, csak, mint amikor valaminek a körvonalait látja. Voltak benne kellemesen simogató és voltak igazán aggasztó részek is. Kis erőfeszítésébe került, hogy másra koncentráljon. Ilyenkor mindig megkereste azt a fiókot lelkében, amit, ha kinyit, mindig megnyugtató dalok szállnak ki. Most éppen a „Hotel California” dallama. S amint lelkében elindult a lemez, ő látta magát egy három nagyablakos, félárnyékos terem közepén, amit éppen le rúgja a cipőit és könnyed mozdulatokkal táncolni kezd. Mindig megnyugtatta a tánc. Amikor kicsi volt, sokat álmodozott azon, hogy táncosnő lesz. Óvodás korában szülei beíratták egy balett iskolába. Nagyon szerette. És imádta a kecses mozdulatokat, a könnyedséget amit a balett jelentett. De a balett nem egy egyszerű dolog. Nagyon kemény fizikai terhelés. Ő egy vékonyka pici lány volt, törékeny csontozattal. Hiába találta meg a zene és a tánc közötti harmóniát, a teste túl korainak találta a megterhelést. Pedig nagyon nagy jövőt jósoltak neki. Talán ezért is volt az, hogy megterhelték. Pár hónap után egy kórházi ágyon találta magát a sebészeten. Begipszelt lábakkal. Azt mondták megerőltetés. Nem tanácsolták a további balett képzést. Pedig nagyon készült egy előadásra, amit karácsony előtt rendeztek a kultúrházban. Könyörgött, hogy engedjék oda, mert ő is szeretne táncolni. A felnőttek engesztelhetetlenek voltak. Így bizony az előadást egy erkélyről nézhette végig, ahogyan az ő helyén egy másik kicsi lány bukdácsolt. Szegénynek már nem volt ideje igazán jól betanulni a táncot. Mérhetetlen mély fájdalmat érzett. Szomorú volt és csalódott. De a későbbiekben sem engedélyezték a további balettot. Aztán elfeledkezett róla. Jóval később, már iskolás korában,  szintén egy karácsony előtti előadásra készítették fel, mint szállongó hópihét. Akkora sikere volt, hogy mindenki őt akarta látni. Dicsérték a mozgását, s azt hogy milyen könnyed és harmonikus, olyan, mint egy balett táncosnő. De már nem tudták visszaadni a hitét abban, hogy valaha is az lesz. De a tánc szeretete megmaradt. Később a fiúk versengtek érte, hogy velük táncoljon. Be kellet osztania, hogy mikor és kivel táncol. Ez viszont hízelgő volt számára. Egy alkalommal néptánc fesztivál volt a városban és apa munkahelyén, az étteremben vacsoráztak. Élő zene volt és egymás után pörögtek a legjobbnál legjobb számok. Ő egész este a parketton volt. Táncolt csak táncolt. Szinte már nem is ő volt, hanem ő maga a zene és a ritmus. A néptáncosok csak nézték őt vacsora közben és minden szám végén, hosszan megtapsolták. Aztán vacsora után odamentek hozzá és megajándékozták egy eredeti üzbég sapkával. Kali (így becézték a srácot), az akkori partnere, aki akkor éppen a steppelést tanulta és próbálta megtanítani neki is, pár szóval lefordította, amit az üzbég táncosok elismerésük jeléül mindenképpen tudatni akartak vele: hogy érdemes lenne komolyan foglalkoznia a tánccal. Anna illedelmesen megköszönte, de lelkében már régen tudta, hogy ez végleg lehetetlen, hiszen nincs arra a családnak anyagi lehetősége, hogy ezt a vágyát megvalósítsa. Akkor bizony még albérletben laktak harmad magával és ott volt a beteg kis húga, aki szinte minden negyedévben hosszú  kórházi kezelésekre szorult. Apa, anya keményen dolgozott azért, hogy minden meg is legyen, és mindent ki tudjanak fizetni. Apa a szakmájával járó alkoholos függőségben szenvedett és sokszor mire hazaért már el is dorbézolta a keservesen megkeresett forintokat. Pincérként szolgált, már tizenkét éves kora óta. Anya csaposként egy másik szórakozóhelyen. Anna pedig akkor éppen fodrásznak tanult. Hugi még általános iskolás volt, hiszen a sok kórházi kezelés miatt bizony volt, amikor éveket kellett megismételnie. Az akkor még igazán ritkaságnak számító cukorbajban szenvedett. Anna az nap este kitáncolta szomorúságát az üzbég táncosokkal az üzbég táncosoknak. Még ma is, ha táncolni kezd, abból az éjszakából táplálkozik. Felejthetetlen volt, s maradt annak valósága.

A busz hirtelen nagyot fékezett. Anna kénytelen volt újra a jelenbe lépni. Mi az, miért ez az erőszakos fékezés. A sofőr morgott, mert egy  kocsi elébe vágott. Anna pedig arra gondolt, ez nem lehet véletlen. Kinézett az ablakon. A következő megállóban le kell szállnia, hogy átszállhasson a közvetlen helyi járatra. Óh, hát persze, hisz ez volt a figyelmeztetés. A busz beállt a megállóba. Ajtók nyíltak és Anna arcát megcsapta a hideg havas eső. November van, ez így természetes. Csak az nem jó, hogy pár órája még, amikor elindult itthonról, szinte ragyogó napsütés volt. A nap ragyogott. Úgy, mint lelkében az emlékek a múltból. A találkozás régi önmagával és azokkal akiket a múlt mégis itt hagyott.

 .................folyt. köv...............