Jelek, melyek mindig és mindenkor ott vannak. Igaz sokszor nem látjuk meg őket. Anna is így érezte, hiszen a számára fontos jelzéseket nagyon sokszor csak utólag értette meg. Az értés nagyszerű dolog. Olyan mintha magáévá tenné azt, amit éppen megért. Az ember azt hiszi, hogy mindent megtanulhat az iskolában, hiszen azért jár oda. Pedig az értés, az igazi tanulás egy életre szól. Minden pillanatban megérthetünk valamit, ami éppen akkor velünk történik. Az iskolai tanulás egyfajta alap, de nem minden. Márpedig tanulni csak azt érdemes, amit magunkévá tudunk tenni. Amit hasznosítani tudunk. Ezért is mondták neki mindig: „Magadnak tanulsz és nem másnak”. Anna nem szeretett iskolába járni. Mindig azt érezte, hatalmat gyakorolnak felette. Sokszor többet tanult meg abból, amit megfigyelt környezetében. Talán ezért is érezte mindig úgy, hogy a környezet sok mindent meghatároz. Meghatározza mindazt, ami éppen akkor vagy. Furcsa szerzet az ember. Mindig beilleszkedik a környezetébe, ami meghatározza a gondolatait, a cselekedeteit. Talán pont ez az oka annak is, hogy élre került az evolúciós láncolaton. Mindent meg akar tudni környezetéről, ugyanakkor mindig meg is változtatja azt. Vajon mi az ember igazi célja? A jelekre gondolt, talán még álmában is. Hiszen ha a jeleket előre meg tudja fejteni, van esélye önmagán keresztül mindent megérteni. Mély álomba zuhant, szinte érezte, amint elmerül a semmiben.

Reggel frissen ébredt. Automatikus mozdulatokkal készülődött. Munkába kell menni. Mindenki rohant tette a dolgát. Ő is. Kilépve az utcára hideg szél fújta meg az arcát. A megállóban ismerős arcok. Mindenki itt van, aki a  félnyolcassal szokott járni. A busz késett, szokásos módon az utóbbi időben. Mindenki morgott, hiszen időre ment. Ráadásul még sorompót is kaptak. Neki nyolcra kellett beérnie, ami most így azt jelenti 5-10 percet késik. Nem szokott probléma lenni, mivel rugalmasan kezelték a munkaidejét. A munka elvégzése volt a lényeg. Anna igyekezett is mindig mindent a lehető leggyorsabban és a lehető legpontosabban elvégezni.  Egy könyvelő irodán dolgozott, ahol a szortírozásokat, rögzítéseket és a postázást kellett elintéznie. Volt, amikor nagyon összegyűlt a munka, és volt, amikor kevésbé. Mellette takarításokat vállalt, hogy legyen lehetősége némileg szaporítani a család bevételét. Nagyon kedvelte a főnökét, akivel munkaközben, amikor az engedte, jókat tudtak beszélgetni. Három gyönyörű kis gyermeke volt, akik úgy jöttek sorba, mint az orgonasípok. A gyerekek csodálatos teremtmények, tiszták, őszinték. és rengeteget lehet tőlük tanulni. Mindig azt mondják, és mindig azt  csinálják,  ami épp a legőszintébb kifejezése létezésüknek. Teljes mértékben a jelennek élnek. Mi felnőttek már megtörtünk,  és nagyon keményen manipuláljuk egymást és környezetünk. Olyan korlátokat állítottunk fel magunk és embertársaink számára, melyek szinte egymás és önmagunk ellehetetlenítésére szolgál. És mi ezt hívjuk civilizációnak. Elvárjuk, hogy toleránsak legyünk egymás iránt, környezetünk iránt, de adott helyzetekben, saját érdekünk figyelembe vételekor, pont mi vagyunk azok, akik ezt megszegjük.  Mindig találunk magyarázatot arra, hogy éppen akkor mi az oka annak, hogy mást cselekszünk, mint amit mondunk. Mindig kivételezett helyzet a saját érdek. És mindig van mentségünk, hiszen mindenki ezt teszi. Ilyen a világ mondogatjuk, és szépen beállunk a sorba. Lelkiismeretünk pedig el van hallgattatva, olykor temetve, mélyen és reménytelenül várva arra, hogy egyszer csak változik valami. Valami, ami jobbá és szebbé teszi a világot körülöttünk. Pedig minden csak rajtunk múlik. Csak azon, hogy képesek vagyunk-e mi magunk változtatni önmagunkon. Változtatni és megvalósítani közös álmunkat, mindenki számára paradicsommá változtatva a földet a szeretet erejével, egymás megbecsülésével, vagy hagyjuk, hogy felfaljon bennünket a civilizációnak nevezett gépezet, melyet mi magunk működtetünk önmagunk ellen.

Anna sokat gondolkodott ezen. Sokat és mélyen magába fordulva. Néha elkeserítette mindez. Talán ezért is örült a felfedezett jeleknek, melyek mindig könnyeket csaltak szemébe. Nagyanyja és édesanyja mindig azt mondták – Tudod a könnyek olyanok, mint az igazgyöngyök. Mélyen,  a lelkünk legmélyén születnek,  és amikor felszínre kerülnek,  a legértékesebbek  lesznek, mert megértünk valamit önmagunkról,  önmagunkból. Megértjük, hogy csodálatos lények vagyunk, hogy létezésünk egyetlen tiszta pillanata mindennél többet ér, hogy puszta létünk, az hogy itt vagyunk, létezünk, élünk, maga a mindenség. Megértjük, hogy körülöttünk minden élő, létező, hogy mindent meg kell becsülnünk, hiszen a részünk. Ugyan az a lételemük, ugyan az, az értékük.  A növények, a fák, az állatok, a légkör, ami körül vesz minket, mind-mind a mi létezésünk szerves része. És egyben mi az Ő részük is vagyunk.  Ez az egységünk törvényszerűsége. S a  könny, ami felszínre kerül lelkünk mélyéről, a megértés által, önmagunk megbecsülése. S ha önmagunk becsüljük, mindent megtudunk  becsülni, csak jussunk el ide. -  Anya mindig tudta éreztetni ennek fontosságát, s nem csak azzal, hogy érthetően beszélt, hanem azzal is, hogy így is élt. Egyszerűen, tisztán és csak szeretetben. Mindennek tudott örülni, még a szenvedésnek is, mert jutalma mindig az volt, hogy könnyei által váltak igazgyöngyökké. És micsoda nagy öröm volt, amikor együtt volt a család, és egymást becsülve könnyedén, kacajok között jött a megértés, s patakzott a könny mindenki szeméből. Egymáson, egymásért nevetve. S az,  az az érzés, ami azzal jött, az volt a legnagyobb kincs, a felbecsülhetetlen, a megfoghatatlan, amit egyszerűen csak úgy neveztek: szeretet könnye.

.............Folyt. köv..................