Ahogy a nap halványabban ragyog.

Hiányzik tüze, simogató melege,

A nyári esték, a borozgatások,

S a kert mézédes illata,

Ahogy titkokat rejtve,

Sötétbe burkolódzva, suhant el

Az est s a hajnal csillaga.

Ma már rövidebbek a napok.

Korán sötétedik,

A házba húzódva,

Lelkünk reménykedik.

Hiányzik valami,

Korán sötétedik.

Elmentek a labdák, biciklik aludni,

A hinta sem nyikorog.

Búsan bólogatnak egy ezer éves fűzfa ágai.

S harmat helyett, esőcseppek áztatják lombjait.

Zöldjüket vesztik lassan mind a fák.

Barna s megsárgult levél

Integet még egyszer

Törzsének, világnak, s

Porba hullva szép álmot remél.

Tündöklő ifjúság, nyaraknak fénye,

Kacajok lüktető éljenzése.

Az élet ifjúsága, a csoda, a nyár,

Mond hol vagy már?

Egy mosoly hív, egy emlék

Mely melengeti lelkemet.

Az, hogy itt vagy velem, tündöklő napsugár

S lelkem, szívem magába zár.

Hisz lesz még újra ifjúság! Lesz még újra nyár!

Csak tested veted le, mint fák a lombjukat,

S lesz új tavasz, új nyár, egy mosolygós ég alatt.

Már tűz lobog a kandallóban,

Fényesen ölelgeti a fát.

Ő tudja, tudja jól hamuvá lesz, s porrá e világ!

De remény csillog a fényben,

Ott bent, a kandalló tüzében.

S kint szél támad, esőcseppek sűrűsödnek,

Szobádban melegség árad szét, s könnycseppek a távozók iránt.

S lelkedbe béke költözik, egy hamu és egy gyémánt,

Tavaszt sejtetve egy hosszú, hosszú tél után.

S a tűzfényében napsugár üzen, a mérhetetlen mindenségen át.

Tavaszra te is új ruhát veszel, mint csicsergő kismadár,

S a földre újra élet költözik,

Még akkor is, ha lelked, most itt

Hópiheként, fehéren tündökölve,

S mozdulatlan áll.