A párja. A nagy mackó. Aki telis-tele van melegséggel, szeretettel. Akit ő igazán, és nagyon szeret. Halvány mosoly suhant az arcára, amint a párja iránt érzett érzelmek teljesen hatalmukba kerítették. Kicsit talán el is pirult, mert végigvillant az agyán, hogy ez már nem a nagy és mindent elsöprő szerelem, ami megismerkedésük és házasságuk elején uralta kapcsolatukat, hanem az együvé tartozás érzése, az, amivé a szerelem alakult át az évek során. Azzá a szeretetté, amit az átélt évek emlékei tükröznek. A meghitt órák és percek, a megélhetésért, az előbbre jutásért való küszködések, a nevetések, a sírások, az időnkénti kisebb-nagyobb veszekedések a félreértettségek miatt. De bármi történt is, soha nem aludtak el úgy, hogy haraggal gondoljanak a másikra. Mindig volt egy szó, egy jelzés a másiknak, ami érdemben jelezte „próbállak megérteni”. Igaz a nagy szerelem kialakulása közben egy dolgot őszintén megígértek egymásnak; bármit hoz is az élet egy dologban mindig tartják magukat ahhoz, amit őszinteségnek hívnak. Így aztán bármit hozott is az élet, mindig megtalálták a megoldásokat. Ha nem maradt más, hát mindig ott volt egy őszinte vallomás; most éppen ezt gondolom és ezt érzem. Anna néha azt érezte, az ő találkozásuk valami olyasmiről szól, amit csak ők, és csak így ketten tudnak igazán megoldani és véghezvinni. Feladatuk van egymásért való megértésben, felelősségben, és a szűkebb kis környezetükben élőkkel egyaránt. A család mint összetartó erő, a család mint biztonság, a család mint mintakép, a család, mint a szeretet egyetlen olyan megnyilvánulása, ami önzetlen. Talán éppen ez fájt és ez zavarta a legjobban anyóskája viselkedésében, amikor azon kapta, hogy mennyire magának való, amikor is véletlenül az elkészült ebéd mellett, megtalálta a legfinomabb falatokat eldugva a sütőben. Vagy amikor a kamrában talált rá azokra az elrejtett falatokra, amiket nagyon nehéz lett volna megmagyarázni miért is kerültek oda. Sokszor érezte magát kínosan, amikor végig kellett hallgatnia, naponta többször is, „hogy egy a kuckó a konyhába”! Vagyis, hogy mindenki egy családba tartozik. Csak éppen az nem volt nyilvánvaló és látható, hogy külön kis kuckó is létezik. Talán nehezebb időkre gondolva. Ki tudja, talán ezt tanulta meg és nem tud váltani. Talán leragadt egy nagyon rossz szokás mellett, vagy egyszerűen csak az önzés, a magamnak való vagyok, érzése kerítette hatalmába, amitől nem tud, és nem is akar elszakadni. Anya jutott eszébe, aki teljesen az ellenkezője volt. Amit csak lehetett mindent oda adott a család többi tagjának, még akkor is, ha a végén neki semmi sem maradt. Anna is ezt követte, neki is fontosabb volt a másik és csak utána gondolt önmagára. Valahogy sohasem bánta meg, mert valami megmagyarázhatatlan, valami különös véletlen folytán, amikor úgy érezte semmi sem maradt, a következő percben szinte mindennek, amit csak adni tudott, a többszörösét kapta vissza. Olyasmi volt ez, mintha megsokszorozta volna mindazt amit adott. Hitt is ebben, tudta, hogy amit a legnehezebben ad oda, önmagát, önmaga által képviselt szeretetét, azt mindig megsokszorozhatja. Ez a szeretet ereje, ez az, amit soha semmilyen körülmények között nem szabad sajnálni senkitől. És hogy ez az adott szituációban, az adott helyzetben miben nyilvánul meg, teljesen mellékes. Lehet, hogy pont egy falat kenyérben, ami az utolsó falat a szádba. Lehet hogy egy jó szó, vagy figyelmesség a másik iránt. Lehet egy mosoly, egy gesztus, vagy megértés a másik ember iránt, egy érzés kifejezése, hogy részvéttel vagy a másik ember iránt. De ezeket hiába várta, hiába szerette volna felfedezni anyósában. E helyett mindig csak az egó megnyilvánulásait találta. Állandó kérdésekben, hol voltál, hová mész, miért, hogyan, ezt ne így, ezt ne úgy tedd. Ha letett valamit, az két másodperc múlva már nem ott volt, hanem ott, ahol anyóskája szerint a helye van. Nem ültethetett el egy szál virágot a kertben, mert ki kellett kérnie a véleményét, hogy hova teheti. Soha semmit nem jól csinált, mert azt nem úgy tanulta meg ahogyan azt az anyóskája. Ha meglocsolta a virágokat, akkor azt éppen nem kellett volna, ha nem locsolta meg, akkor meg éppen meg kellett volna. Ha főzött valamit, azt sohasem úgy szokták, ha nem főzött akkor meg soha nincs semmi az asztalon. „Mi lenne veletek, ha én nem lennék?”. Szóval mindig mindenben a mínusz, soha egy dicséret, egy biztatás, egy jó szó. Csak és kizárólag az ő esze szerinti élet az egyetlen egy, ami helyes, ami járható, ami elfogadható. Számára. De Anna nem akart és nem is tudott úgy élni. Ő Anna, saját érzésekkel, saját gondolatokkal, saját megoldásokkal. Ő nem megfelelni kívánt, hanem élni. Élni a saját életét és nem az anyósáét. Szerette volna elfogadni őt emberként, de nem a család zsarnokaként.

...............Folyt.köv..............