Már alig várta az estét. Tudta, hogy érte fognak jönni. Várta őket. Megígérték, hogy munka után ott lesznek. Kiült hát törökülésben az ablakba és nézte a kaput. Már egy órája ott ülhetett, amikorra már teljesen besötétedett. Egyszer csak megvillant a fény a fehér autó oldalán. Megjöttek, itt vannak. Nem mozdult, várt. Hátha nem is ők, lehet hogy megint csak egy csalódás. Kicsit elfordította fejét a múlt felé. Ami nagyon-nagyon fájdalmasan ég még lelkében. Az elhagyatottság, az eldobottság érzése. Nem, nem hagyta magát. A kapuhoz szegezte újra tekintetét. Ott álltak. Szemében megcsillant a fény. Eljöttek, mégis csak eljöttek, ahogyan ígérték.

- Nyomjátok meg a kapu melletti gombot! - kiabált le – Akkor kinyílik az ajtó.

Lemászott az ablakpárkányáról és már rohant is elébük a lépcsőn. Valami édes-kesernyés érzés kerítette hatalmába. Olyan ez, mint amikor a jó és a rossz keveredik. Öröm és bánat is. Nem értette, de most nem ez volt a fontos. Itt vannak, ez a lényeg.

- Olyan jó, hogy jöttetek, megmutatom az ágyamat. - Bevezette őket egy folyosó végi szobába. Hárman birtokolták azt. Mindenkinek meg volt a maga ágya és polca. A szoba végtelenül szegényeske, szinte üresen tátongott. Mintha minden bútordarab azt mesélte volna el „Szállóvendégeink vannak csak, ideig, óráig. Sokféle történet lapul az emlékeinkben.” A kiválasztottukra néztek, nekik meg Ő lett a fontos. Elővették a kisautót, meg a banánt. Robi szeme felvillant.

-Látod milyen jó kis autó – szólt oda a szoba sarkában megbúvó fiúnak. - Kérsz banánt Sanyó? - Sanyó nem kért, csak irigykedve nézte Robi örömét. Lassan elhaladt mellettük, kiment a folyosóra a többiek közé.

Robi pakolászni kezdett holmiai között. Megmutatta az iskolatáskát, a polcát, amin egy-két könyv hánykolódott. Grimm és Andersen mesék. Ahogyan jött-ment szinte sugárzott belőle – már nem sokáig kell itt lenni.

- Holnap is jöttök meglátogatni, vagy már holnap veletek is mehetnék?!

- Jövünk, de még holnap valószínűleg itt kell még aludnod, de igyekszünk minél hamarabb elintézni mindent, hogy magunkkal vihessünk.

- Az jó lenne nagyon.

- Tudod, megígértük, hát úgy is lesz.

Nehéz volt az aznapi elválás. Robin látszott a vergődés, a könyörgés, szinte fájt, hogy ott kellett hagyni. Könnyeikkel küszködve hagyták őt ott.

Másnap már alig várták az az esti találkozást. Robi egyenesen röpült lefelé a lépcsőn. Alig várta, hogy elmondhassa a nagy hírt.

- Tudjátok már, holnap lesz a tárgyalásom! - összenéztek

- Milyen tárgyalásod?

- Hát, hogy mehessek hozzátok – nézett rájuk értetlenül. Szemében kérdés, lelkében félelem.

- Nektek nem szóltak még?!

- Nekünk még nem, de ha így van ahogyan mondod, holnap itt leszünk érted!

Másnap megvolt a tárgyalás. Elrendeződtek a papírok is. Robi pedig röpdösött a boldogságtól. Végre megint szabad vagyok! Mehetek és lesz megint egy otthonom! Boldogan ült be a fehér autóba. Már nem gondolt a bent eltöltött időkre, a fájdalmakra, a keserves könnyekre, csak a jövőre. Elérte amit annyira akart, amire annyira vágyott, vissza kaphatta az önfeledt boldogságot.