Robi boldogan ült a kocsiban. Elégedett volt. Úgy érezte, innentől már nem érhetik el azok a kellemetlen és fagyos, félelemmel teli napok. Már nincs egyedül. Vannak, akik kicsit odafigyelnek rá. Talán most már lehetnek olyan kérései is, amik teljesülhetnek. Izgatott is volt, hiszen annyi, de annyi minden járt apró kis fejecskében.

Amikor beálltak a garázs elé, nagyot sóhajtott. Minden volt ebben a sóhajban. Anna hátra nézett. Az Ő fejében is ott sorakoztak a még megválaszolatlan gondolatok.

Kilépve a kocsiból Robi magához vette az iskolatáskáját, meg egy kis batyut. Elindultak a lakás felé. József pedig beállt a kocsival. A lift előtt érte utol őket.

A harmadik emeleti lakás kicsi volt, negyvenhét négyzetméteres. A nagyszobát úgy alakították át, hogy mindennek meg legyen a helye. Az alvásnak, a tévézésnek, az olvasásnak, és a számítógépes munkának is. A másik szobát pedig Robi igényeinek megfelelően. Egy kiságy, egy íróasztal és egy szekrény, amibe a saját holmijait tehette. Boldogan szaladt és vette birtokba. Anna a konyhába ment vacsorát készíteni. József pedig birtokba vette a nappaliból lett mindenest.

Vacsoránál kicsit ünnepiesen terítettek, az alkalomhoz illően. Igaz a rántott husi, kicsit jobban megpirult, mint kellett volna, de Robit ez nem nagyon érdekelte akkor. Jóval később emlegette mosolyogva, amikor már Annát anyának szólította - „Tudod anya, mint az első, ami olyan jó sültre sikeredett” - s hozzá huncutul nevetett.

Egy-egy pohár vörösbor is ott ékeskedett az asztalon. Robi is kapott egy ujjnyit, csak az ünnep és a szerencsés találkozás emlékéért.

Vacsora után kipakoltak a kis szekrénybe. Most látta csak Anna, mennyire szegényesek a Robi holmijai. Egy nagyon kopott és rojtos kis rövid kabát, ami valaha nagyon szép lehetett.

- Azt még anyától kaptam, Ő vette nekem. - szólalt meg kicsit szégyenkezve Robi

Egy foltozott mackónadrág, vagyis szabadidő nadrág, egy elnyűtt kis cipő. Iskolai könyvek és füzetek, egy-két mesekönyv.

- Tudod nekem mindenem meg volt, csak kint maradtak a tanyán. Lehet majd nekem új ruhám?

- Lehet, a héten, amint lesz rá idő, napközi után elmegyünk és bevásárlunk, jó lesz?

- Jó, az nagyon jó! Olyan kabátot szeretnék, ami jó meleg.

- Rendben, nézünk egyet. Meg egy pár szükséges holmit is.

Másnap Anna úgy intézte, hogy mehessenek vásárolni. Kabátot, cipőt, nadrágot vettek. Egy pulóvert is kapott. Alsóneműket és pizsamát. Robi nagyon boldog volt. Egész úton hazáig simogatta Anna karját, ahogy többször megköszönte, hogy ennyi mindent vett neki. Anna pedig azt érezte, hogy a boldogság mögött valami kimondatlan nagy szomorúság is van. Valami, amit elrejt, amiről nem akar beszélni.

Este vacsora közben nagyon szomorú lett. Vacsora után bevonult a szobájába. Csendbe volt. Anna utána ment. Ott állt az erkély ajtó előtt, remegő vállakkal.

- Robikám, kisfiam, mi a baj? - ölelte át a vállát – Mi történt, nem tetszik valami, vegyünk másikat?

Robi megfordult, óriási krokodil könnyekkel a szemében, és keservesen zokogott. Kicsit megrázta a fejét, nem, nem a vásárlás a baj, majd az akkor már előtte térdelő Anna nyaka köré fonva kicsit karjait, a fülébe súgta

- Add vissza az anyukámat! Kérlek add vissza az anyukámat. Nagyon hiányzik!

Anna szemei is megteltek könnyekkel, kicsit eltolta magától, mélyen a szemébe nézett.

- Tudod, nem tudom, hol van az anyukád, és nem is biztos, hogy én vissza tudom neked adni, de egyet megígérhetek. Mindent megteszek, hogy megtaláljuk, és mindenben segítek Neked.

- Rendben?

- Rendben. - törölte le az óriási könnyeket.

Együtt mentek át a másik szobába, ahol József a tévét nézte. Kérdőn nézett Annára. Ő intett a fejével, hogy később, most nem lehet.

Akkor este sokkal, de sokkal tovább nézte ezt az alvó, apró, kicsi gyermeket, akit ugyan nem ő hozott a világra, de a lelke mélyén, éppen akkor ott, újra megszületett.