Néha út lennék, út…

mely átszövi a végtelent,

s hálót szőve szíveden

elveszne szemeiden.

Néha út lennék, út…

mely sohase mondja,

nincs tovább,

hisz megtalálja mindig

az út merre visz tovább…

Néha út lennék, harmatos

fűszálakba öltöztetett,

vagy selymesen poros.

Néha út lennék, út…

ahogy kanyargósan, lassan

egy dombtetőre baktatok;

s a fák között a napsugár

játszik, mint fényorgona,

szellők mozgatta lombok között.

Néha út lennék, úttalan utakon,

komor őszi estén, árnyékködbe

burkolódzó várfalakon.

Néha út lennék, út…

hólepte tájakon,

s dideregve megállnék,

zörgetve egy ablakon.

Néha út lennék, út…

mely kertedbe visz,

s a kis kertkapun át,

rózsák szegélyezte

lugasodhoz vezet, majd

két karod átölelve,

liliomok között végre megpihen.

Néha út lennék, út…

ahogy megyek veled,

mosolyodban kis tavacska vár,

melynek tükrét

bolyhozza a napsugár.

Néha út lennék, út…

ami egy barlangba visz, s

a sziklákba vájt rajzokon,

életre kel, üzenve a múlt.

Néha út lennék, elveszett;

s csillagok nyújthatnának csak

segítő jobb kezet,

hisz barátom már csak így lehet.

Néha út lennék, út…

S szemeiden át,

megláthatná tükrében végleg,

az út is, önmagát.

Szeged, 2004. 12. 15.