Anna

Írta: Horváth Emma

            Anna egy csendes délalföldi kisváros szülötte. Talán ez volt az oka annak, hogy ritkán lehetett kihozni a sodrából. Gyerekkorában a családi fészek mindig nyugalmat árasztott. Nem csak náluk, az egész városra ez volt jellemző. Korán kelő, korán fekvő, dolgos, szorgos kis város volt. Nem csoda, hiszen hajnalban már a földeken szorgoskodott aki csak élt és mozgott. Mezőváros, még ma is az. Néha mikor egy-egy alkalommal meglátogatja szülővárosát, mindig valami megmagyarázhatatlan nyugalom szállja meg. Fel-fel villan egy-egy gyerekkori emlék. Ez itt az iskolám, idejártunk vasárnap délután fagyizni. Itt botlottam meg a járdaszegélyben. Itt kergettek meg a fiúk. Ez itt az óvodám, és idejártunk bevásárolni. Emlékek, de valami megmagyarázhatatlan, kifejezhetetlen érzés olyan maivá tett mindent. Mindig ott maradt, mélyen a lelkében,  minden apró, pici, szinte jelentéktelen kis emlék. Arcok jöttek szembe, ismerősök, melyekről már nem is tudta, kit és honnan ismer.

            A temetőbe igyekezett, meglátogatni régen elvesztett nagyszüleit, hozzátartozóit. A katolikusba és a reformátusba is. Egyik anyai részről, másik apairól! Apai ágról még egy harmadikba is el kellett még mennie, ami szintén református. Két vallás találkozott náluk és élt együtt a családban. Karácsonykor, előbb a katolikusba, majd a református templomba mentek. Micsoda felejthetetlen emlékek lettek.  És micsoda telek voltak akkor. Szinte minden karácsonykor hó esett. Óriási sűrű nagy pelyhekben. Élvezett volt az utcára menni. Persze gyerekként, mert akkor még nem jelentett mást, csak játékot, hancúrozást a hóban, szánkázást, csúszkálást. És nézni, figyelni, ahogyan fentről nagy pelyhekben esik szakadatlanul. Mindig nagyra tátotta a száját, hogy essen belé a hó! Gyönyörű volt, tiszta, és minden hófehér. Valahogy az emberek lelke is azzá vált. Mindenki a templomba igyekezett a karácsonyi misékre. Nekik mindig kettő is jutott. Nevetve, önfeledten, semmivel nem törődve szaladgáltak, hol előre, hol hátra hagyva szüleiket, nagyszüleiket. Alig várták, hogy elmondhassák a „Miatyánkat” és már fordultak is volna vissza, hiszen addigra már otthon, megjött a Jézuska! De végig kellett várni a miséket, fegyelmezetten, csendben. A húga volt az elevenebb, a huncutabb. Mindig kitalált valamit, ami mindkettőjüket megkacagtatta. Most szomorúság ült a szívére; már ő sem él, korán ment el alig húszévesen. Egy könnycsepp gördült végig az arcán, amit megtalált egy eltévedt napsugár. Mintha húga kacajátt hallotta volna a messzeségből, azt az ismerőst, azt a huncutot. Egy gondolat suhant át fejében: - ne sírj én már jó helyen vagyok - ! 

Már esteledett, szaporázni kezdte lépteit. Kis idő múltán már el is érte a vaskaput. Itt kellett bemenni a katolikusok temetőjébe. Kint gyertyát, gyufát, törökmézet és sokféle édességet árultak! Micsoda fenséges ízek! Már újra mosolygott, mert eszébe jutott, ahogy ott ágaskodtak hugival a pult előtt, meresztgetve szemüket, hogy mit is kapnak, mit vesznek meg nekik szüleik. Még sokan vásároltak itt és jöttek, mentek az emberek, halottak napja volt! Ilyenkor megszépülnek a temetők. Minden csupa virág. Mécsesek égnek, pislogva, fellángolva, mint ezernyi, meg ezernyi szentjánosbogár. Még gyerekként tűnődött el néha ezen, két fogócska között, vajon tényleg szemek lehetnek ezek s egy másik világból így nézhetnek le ránk!  Néha meg is kérdezte: - Anya látnak ők minket? – Anya mosolygott – Persze hogy látnak, látod ott a nagyapád – mutatott rá az egyik gyertyafényre - azt üzeni légy jó, és nagyon vidám! Az lett, mindig az lett, és olyan természetessé vált, hogy akik elmentek, nem haltak meg, nem veszítettük el őket, csak végleg láthatatlanok lettek. Anya mindig elmondta, mit üzennek odaátról! Mit szeretnének, ha megtennénk. Volt, már sokkal később, amikor másik városba költözött a család, hogy anyának nem volt lehetősége haza utazni és otthon a lakásban gyújtott gyertyákat, hogy meghívja őket egy kis emlékezésre! Egyszer majdnem felgyújtotta a lakást, mert annyira elfoglalták a gondolatai, no meg ebédet is főzni kezdett, hogy teljesen elfeledkezett a gyertyákról. Csonkig égtek! Csonkig?! Már a terítő is lángba fogott. Szerencsére odaátról eszébe juttatták. Ész nélkül rohant gyertyát, s terítőt oltani. Emlékezetes emlékezés volt.  Megint mosolygott.

A sírhoz ért, itt nyugszik nagyanyja, nagyapja, nagybátya, annak korán elvesztett pár hónapos fia, és anyai nagynénjének a férje. Őt nemrégen vesztették el. Mosolygott: nem elvesztették csak láthatatlanná vált! Itt álltak most mind, a sír körül. Kicsit előre nyújtotta kezét, mintha kezet fogna; a mama volt. - Köszönöm Annuskám, köszönöm!-. Mindig ezt mondta, amikor találkoztak hosszú, hosszú idő után. Nagyapa biccentett, meg kacsintott egyet! - Jól van kis unokám, jól van, semmi baj.-. Nagybátyának pedig, aki a keresztapja is volt, gyönyörű kék szeme mosolygott! - Szia Annuskám, szia. - Csodálkozott kicsit ezen, hiszen egész életében, mióta az eszét tudja a nagybátyja vak volt. Sanyi bácsi szótlanul állt, neki még minden annyira szokatlan és ismeretlen volt. De ő is megsimította hullámos sötét haját; - Semmi baj, de én még szerettem volna kicsit élni ott! -. A pici gyermek már nem volt ott, ő már régen új ruhát kapott. Így hívta magában az újraérkezőket: „Ő már új ruhát kapott.”……………folyt. köv……….