Rutinosan mozogtak a kis kezek. Szépen sorban helyükre kerültek a krizanténok, majd gyufa sercent és lángja lobbant, megpecsételve a találkozást. A lángokban pedig újra és újra megjelentek az arcok, az emlékek, oly gyorsan egymást követve, hogy alig bírta sorba rendezni őket. Nagyapa, ahogy viharkabátját szélesre tárva egyszerre kapta kézbe mindkettőjüket, aztán jól megforgatva elengedte, és jól megzargatta őket az udvaron. Mindig borostás, szikár kis emberke volt, gyönyörű mély barna szemekkel, és valami elengedhetetlen, valami nagyon mélyről jött melegséggel, ami mindig a szemében ragyogott. Imádták őt! Ők kint tanyán laktak, és a lányok sokat voltak velük. Egész nap a mezőn, a földeken csavarogtak, -  soha olyan szabadnak nem érezte magát azóta sem - szinte, csak ha besötétedett, akkor kevergőztek haza. Nagymama már nagyon mérges volt, hiszen hátra volt, a nagy lavorban, az esti fürdetés. Mindig volt is mit, hiszen az egész napos porban hancúrozás mindig megtette a magáét. Míg a lányokat kivakarták a koszból,  addig nagyapa, sokszor csemegének, kukoricát pörkölt a kályha tüzében. Azóta sem tudott senki olyat adni, perzselni. A lányok imádták ezt. Vacsora végeztével a tisztaszobába kerültek, ahova mindig csak este tért be a család. Magasra vetett nagy dunyhák közé, télen is és nyáron is. Kicsit lehetett még játszani, ugrándozni, hancúrozni az ágyon, majd jött a mama és elkezdett mesélni! Annyi, de annyi mesét tudott. És ahogy a két lány szárnyakra kelt a mesék hátán, nagyapa egyre kisebbre fogta a petróleumlámpa fényét. Nem mindig tudták meg a mese végét, mély álomba szenderültek. Mosolygott, és kicsit félre biccentve fejét, kacsintott egyet nagyapának. Aztán az jutott eszébe, ha ezt valaki látná vagy tudná, biztosan örültnek néznék. De senki nem foglalkozott ezzel, hiszen mindenkinek meg volt a maga saját emléke az eltávozottakkal kapcsolatban. Arra gondolt, amit nem rég valahol olvasott; „csak azok merülnek el és válnak semmivé, akiket elfelednek”. Ő mindent meg tett annak érdekében, hogy akik fontosak voltak számára, azokra mindig emlékezzen. És különben is, olyan jó, még ha csak gondolatban is, de beszélgetni velük egy kicsit. Anya  emléke surrant be, mert ő volt az, aki segített mindig az emlékezésbe merülni. Nem régen azt mondta valaki, hogy nem helyes a múltba lenni, mert akkor nem vagyunk jelen. Pedig mennyire jelen van minden, sokszor egy röpke pillanatban is, hiszen az emlékezésben is benne van az egész  lényünk és életünk.

Körbe járta a sírt, kicsit igazított még a virágokon, leellenőrizte a lángokat, majd a fejfához lépett. Megsimogatta, mindig így vett búcsút, néha egy-egy könnycseppel szemében és lelkében oly mérhetetlenül szomorún, mint minden búcsúzáskor.

-    Mennem kell tovább, most itt kell hagynom titeket! – Egyik sem szólt, de érezte mindegyik erejét szeretetükben, amire emlékezett. Gyors léptekkel indult neki, ment a következő találkozás helyszínéhez.  Anyai nagynénje nem messze feküdt párjával és kisebbik fiával, őket idézte most, a gyertya lángja. Az örökké mosolygós életvidám Lenke, akinek kacaja mindig megrengette a földet. Még akkor is nevetett, amikor más már rég  sírt volna.  Mindig fel állt, bármilyen helyzetbe is került. Mindig megtalálta a számára legjobb megoldást. Amikor földi létben utoljára találkoztak, megfogta Annus mindkét kezét, mélyen a szemébe nézett majd – Tudod, én nemsokára elmegyek, de ne szomorkodj, azt is tudod, hogy mindig veled is, itt leszek. Ha bármi baj van, vagy segítségre szorulsz, csak szólj nekem, én mindent megteszek!  -  Anna nem válaszolt, mert tudta, hogy így lesz. Csak gondolataiban kérte őt, ha eljön az idő, és el kell temetni, azzal adjon erőt, hogy valóban ott is vele lesz. Már nem lepődött meg, amikor Lenke imádott kis unokája a temetés napján, szorosan mellé ülve, ragyogó szemekkel megszorította mindkét kezét – Tudod ő most is itt van, velünk! – Tudta, hogy aki most szólt hozzá az az éppen most távozó Lenke volt! Claudia egész nap szorongatta kezét, csak amikor végleg nyugvó helyére került Lenke, akkor ment el tőle vigasztathatatlanul és zokogva. Este útban hazafelé még a párja is megjegyezte: mennyire szokatlan és feltűnő volt ez a ragaszkodás. Nem magyarázkodott, mert felesleges volt, hiszen már régről tudta, hogy ez számára  egy képesség, egy adomány, amit nem mindenki ért és érez meg. Néha jó, hogy tudhatja, néha rossz, mert sokszor nehéz elviselni az elviselhetetlent.

      Virágok, gyertya, emlékezés, és az érzés, hogy itt van Ő is velem, velünk. És a többiek, ahogyan,  mind ott állnak a sírok körül, és ahogyan végignézik, hogy mi hogyan emlékezünk.

Végig járta az összes sírhelyet, mindenhová virágok, gyertyák kerültek. Mindenkiről emlékek jöttek elő, búsak és édesek.  Most nem ment el  az egyetlen élő nagynénjéhez, akit ilyenkor mindig megszoktak látogatni. Most úgy hozta a sors, hogy egyedül jött át. A párjával szokott és kocsival. Olyankor nincs időhöz kötve, most igyekezni kellett buszhoz.

    Nem messze buszpályaudvarhoz áll a szülői  ház! Két sarokra. A Bocskai majd a Lehel. A 18-as szám. Hányszor jutott eszébe, amikor a számok bűvöletében élt, hogy mennyire meghatározók tudnak lenni a számok is. Mindnek szinte külön élete van. Az egyes és a nyolcas. Neki mindig az elsőt, az egyetlent jelentette az egyes. A nyolcas pedig mindig a végtelent. Persze azt is tudta, hogy ez nem „hivatalos” meghatározás, hiszen a kutatás a tudomány többet tud erről. De neki ez működött! És ha valami működik, azt kár elrontani, mert akkor fejre is állhat a világ. Álmodozó. Különc. Magának való. Mindig így jellemezték. Nem a földön jár. Nem érdekelte, mit mondanak és gondolnak mások. Az a belső béke a legfontosabb. És az amit átél, azt úgysem tudhatja, érezheti át más.

     Éppen elérte a buszt és elindult a jelenbe egy hídon át. Már nagyon vártak rá. Oda haza,  egy másik,  egy  jelen világ. Ahogy átkeltek a hídon szinte érezte is a határt.

……………folyt. Köv…………