Határ; mennyi mindent takarhat ez az egyetlen egy szócska. A jelentése szerint valami, amit nem illik átlépni. Egy meghatározó hely, ahonnan esetleg egészen más szabályok vannak. Határ, ami után már sokszor nem tudni mi következhet. Pedig ő tudta, ez a határ egy másik valóság határa; azé a valóságé, amit a jelennek, érezhet. Az a valóság, ami a pillanatnyi, a tudatos énjét szolgálja. Most itt ül a buszon, ami nem nagy sebességgel ugyan, de halad előre. Sokan vannak rajta. Neki sikerült egy ülőhelyet találnia. Behúzódott a busz végén a sarokba. Úgyis a végállomásig fog utazni. Így legalább nem kell állandóan arrébb állnia, ahogyan megállóról, megállóra egyre többen lesznek. Odakint már teljesen besötétedett. Csak azt látni a környezetből, amit a szembe jövő forgalom megvilágít. A határvonalakat, amit a fény és az árnyék határoz meg. Azon kapta magát, vajon miért töri magát ezen, miért gondolkodik ennyit egy ilyen kézenfekvő, természetes dolgon. Talán azért, mert belsőleg olyasmit élt át, amit nem igazán tud másokról. Vajon mások is elgondolkodnak ezen? Vajon másoknak is megvannak ugyan azok a képességei, amit, ő adottságnak hisz. Vagy csak egyszerűen az működik, hogy azoknak van igazuk, akik nagyon magának valónak ismerik. Mitől ilyen magának való? Azért mert hisz a saját érzéseiben, gondolataiban és azokra figyel, és azokra koncentrál. Néha azon kapja magát, hogy éppen most gondoltam erre, és íme már itt is van! Valóság. Sokszor történt meg vele, hogy valaki eszébe jutott és rövid időn belül már a maga megtestesült valóságában ott is volt. Micsoda hatalmuk van a gondolatoknak! Amikor kicsi volt, mindig nagyon kíváncsi volt arra, vajon most mire gondolhat a másik? Sokat játszott azzal a gondolattal, hogy kitalálja, mit fog gondolni, majd tenni az, aki éppen a közelében volt. Mozdulatokat, arc mimikákat figyelt meg, és gondolatokat próbált elkapni.. Tekinteteket amiből igyekezett kitalálni, mire gondolhat, és mit akar a másik. Később rájött, hogy minden gyerek így tanul meg dolgokat, mozdulatokat, kifejezéseket. A hangokból, kifejezésekből, mozdulatokból tudják, hogy örülni, vagy szomorkodni kell. Mindig imádta a gyerekeket, hiszen ha egy gyerekre nézel, rögtön tudod, mit akar. Látod, hogy hol tart a fejlődésben, és ez nem mindig a gyerek fizikális fejlődésének foka, hanem az, hogy mennyire nyitott és mire összpontosít! Látod, hogy most éppen nagyon mérges, mert nem tudja elérni az éppen akkor, az őt érdeklő tárgyat. Arra gondolt, hogy az anyaságban is éppen ez a legszebb és legnagyobb dolog, hogy első pillanattól kezdve, csak arra koncentrálnak az anyukák, ami készülőben van.  És attól kezdve egészen életük végéig, minden pillanatban, és minden gondolatban ott van az, ami fontossá válik, amire mindig koncentrálni kell. Ami  szünes - szüntelen, meghatározóvá válik. Összpontosítani a gyerekre. Tudni mindenről, ami benne és vele történik. Az érzéseire, a gondolataira, a fejlődésére, az igényeire. Mindenre, ami fontos lehet. Oly elengedhetetlenné és méllyé válik ez az odafigyelés, hogy már nem is az lesz a fontosabb, mi történik velem, hanem az, hogy mi lesz vele. Talán ezért is mondják, hogy a részemmé vált, egy kicsit én vagyok. Persze mindazon túl, ami a fizikális megtestesülést is jelenti. Kicsit elmosolyodott azon, hogy az apukák vajon miért lettek ebből ennyire kizárva. Vajon, mi lehet az oka annak, hogy ők, akik a fogantatásban megélt boldogságukkal, szinte el is eresztik mindazt, ami egy gyereknek a világra hozásában onnantól lényeges. Csak szemlélőivé válnak saját magzatuk megszületésének. Már megint azon kapta magát, hogy olyasmin gondolkodik, amin nem igazán kellene. Bosszúsan fenyítette meg magát. Annus, te már megint a saját világodban élsz! Nevetséges, hogy ilyen dolgokon töröd magad. Ez a világ rendje. Isten így teremtette meg a világot. Neked nincs mit ezen gondolkodnod. Ez így természetes. Vedd már észre, hogy ezekkel az önmagadnak feltett kérdésekkel úgysem mész semmire. Olyan vagy, mint egy kis gyerek, aki mindig azt kérdezi: de ez miért van így vagy úgy, és miért az, ami. Olyan kérdésekkel gyötröd magad, aminek semmi, de semmi haszna.  Figyelj inkább arra, ami éppen most a jelenedben történik. Utazom, szólalt meg egy másik belső hang. Mi ebben a lényeges, ha csak az nem, hogy ez segít ahhoz, hogy haza érjek. Ha csak valami nem történik útközben, jött egy másik gondolat. Mosolygott, de hiszen a gondolatok pont olyanok, mint a sejtek a testemben, állandóan nyüzsögnek, egyik jön a másik után. Leállíthatatlanul. Kicsit körül nézett, hátha ez kizökkenti saját magában való elmélyülésében. Vele szemben egy tizenhat év körüli kislány ült, hosszú fekete haja kb. a derekáig ért. Selymesen finom bőre kicsit lágynak tűnt. Pisze orra, szemei becsukva, - egy fülhallgató van a fején – felső és alsó ajka egy formán telt, vékonyka, kecses. Vajon milyen zenét hallgathat? Megpróbálta kitalálni a mozdulatokból, teljesen együtt volt a fülében hallott zenével. „Mi vagyunk a fény, mi vagyunk az élet….” – Edda, ez a lány az Eddát hallgatja! Mit nem adott volna azért, hogy belehallgathasson. Ebben a pillanatban a lány egy hirtelen mozdulattal levette fejéről a hallgatót, az ölébe helyezte – és a külvilágba betört – „érezd csak érezd” – Edda volt, valóban! Na ez az, szólalt meg egy belső hang, erről beszélek. Jó, jó ez egy véletlen is lehet! Nem kell mindjárt ilyeneket gondolni. Még jó hogy csak ezt te tudod magadról, mert máskülönben félnének tőled az emberek. Képzeld csak el, mi lenne, ha tudnák rólad, hogy sok olyan dolgot ki tudsz találni, amit nem kellene, hiszen az ő gondolataik, érzéseik csak az övék, ahhoz neked semmi közöd. Nincs jogod a másokéhoz. Persze hogy nincs, de éppen az is lehet, hogy más pedig éppen most az enyémet találja ki. Lopva körülnézett. Két kapaszkodóval arrébb egy fiatalember éppen őt figyelte……………………..

                                                              ……………….folyt. köv………….