Összeért a tekintetük. Mindketten, mint akit valami csintalanságon kaptak, gyorsan másfelé néztek. Na, mit mondtam, kezdte az egyik belső hang. Óh, igen ez is működik. Vajon, ő most mit tudhat. Mi az, amit megfigyelt. Már megint ezek a furcsa párbeszédek önmagaddal, mi a fenét törődsz ezzel. Nem mindegy. Te is ezt csinálod. Akkor meg mit vagy meglepődve azon, ha más is  ezzel a kíváncsisággal van megáldva. Lopva vissza tekintett. A fiatalember most hosszasan kifelé nézett a sötétbe. Gondolkodott. Látszott, hogy mélyen elfoglalt a gondolataiban. Na látod, semmi sem történt. Most pedig volt idő kicsit megnézni őt. Vékony testalkat, olyan százhetven centi magas, kicsit kreolos bőr. Enyhén hullámos haj. A szeme, most nézett bele és már nem emlékszik rá. Barna, mély barna lehet. Most visszanézett rá. Újra összeért tekintetük. Valóban az volt, mély barna. Halvány mosoly futott végig az arcán, mint aki azt mondja; erre voltál kíváncsi, nem?! Óh, igen, valóban. Köszönöm. Mindketten mosollyal az arcukon fordultak el.

            Anna arra gondolt, hogy mennyire működik ez a mentális kommunikáció, csak valami oknál fogva nem erre figyelnek az emberek. Milyen egyszerű lenne az élet, ha sokkal, de sokkal többet foglalkoznának ezzel, ha olyasmire figyelnének, és olyan dolgokat fejlesztenének magunkban, ami sokkal, de sokkal közelebb vinne őket egymáshoz. Ami képessé tenné az embereket arra, hogy valóban az emberi értéket tisztelhetnénk egymásban. Azt a valóságot, amit mindannyian birtokolnak. A létüket, az eredetüket. Ha nem azzal ölnénk egymást, hogy kinek mire telik. Hogy ki, milyen képzett, milyen pozíciót, és hol tölt be. Hogy ki mennyit keres, és miket engedhet meg magának. Nemrég olvasta valahol, hogy a boldogság nem az, ha bármit amit  megszerzünk; birtoklunk, hanem az, ha mindent szabadon átengedünk önmagunkon. Ha mindent elfogadunk, és mindent eleresztünk. Ha hagyjuk, hogy mindennek csak szemlélője legyünk. Még önmagunknak is. Hiszen az életünk is csak egy folyamat része, s csak bizonyos ideig birtokoljuk. A testünk, a formánk a  létezésben olyan, mint a ruháink a szekrényben. Most éppen ezt viseljük. Én most az Anna ruhámban vagyok. Eszébe jutott, mennyire nem így gondolkodott sokáig. Jobban mondva mennyire bezárta magát, mert birtokolni akarta önmagát. Csak Anna akart lenni. Aztán valami véletlennek hitt esemény kezébe adott egy könyvet, ami Buddháról szólt. Arról, hogy ő hogyan győzte le önmagát, s ezáltal hogyan vált szabaddá. Ezt a szabadságot vágyta, ez indította el azon a belső úton, amin most is jár. Később filmet is látott erről, ami a képekben való látásában segítette. Azt is megértette, hogy mindenik embernek a maga útját kell járnia. Nincs két egyforma út, de végtelen sok lehetőség van egymást segíteni abban, hogy mindenki megtalálja a sajátját. A saját út pedig nem külső, hanem egy belső folyamat. Olyasmi, amit egyedül kell végigjárnunk. Rengeteg segítséget kapunk, de ennek felismerése, csak a saját belső utunk vállalásával kezdődhet el. Gyermekként sokszor érezte úgy, hogy minden, ami körülötte van, élesen elhatárolódik és mégis vele együtt él, mozog, lélegzik. Minden; még az élettelennek titulált dolgok is. A háromajtós szekrény a szobában, az asztal a szék, a képek a falon. A fal, s ahogyan végig simította, mindig úgy érezte, hogy csak meg kellene kérnie, és a fal befogadná, áteresztené a kezét. Egyszer azt játszották a hugival egy este, hogy le-fel ugráltak az ágyon, a kályha körül, s hogy a szenes vödör egy fekete kutya, ami elől el kell futni. Egy - két kör után, a vödör már a maga valóságában át is változott egy bodri pulivá, aki ugatva kergette a lányokat. Annyira valóságossá vált, hogy egy idő után már sírva szaladtak anyához, hogy kergesse el a kutyát. Gyermeki képzelődés, mondták. Anya megnyugtatta őket, de Anna ezt a „képzelődést”  sokáig nem feledte. Ma már tudja, hogy amit megteremtünk a gondolatainkkal, attól, hogy nem válik valósággá rögtön,  még valóság lehet. A telefonra, a repülőre, a számítógépre gondolt, amik ma már valóságosak és egyre természetesebben használatosak.  A nagyi jutott eszébe, vagyis az az esemény, ami élesen ott van az elméjében. A család rádiót vásárolt és este ott ültek mind a rádió körül, és azt hallgatták nagy élvezettel, mert egy színházi közvetítés volt. Szünet lett, nagyi felállt és azt mondta: „Tudjátok nemsokára azt is kitalálják, hogy ne csak hallgassuk, hanem nézhessük is”. Milyen igaza volt;  10-15 év múlva már nálunk is ott ragyogott a tv képernyője; nézhettük is mi van a nagyvilágban!

            A busz megállt. Felnézett. A fiatalember elindult az ajtó felé. Mielőtt leszállt még visszanézett Annára. Kicsit meglendítette a kezét, mintha azt mondaná, „Viszlát, még találkozunk!”.  Annának nem volt ideje a viszonzásra, de ahogy kinézett az ablakon meglátta az arcát, olyannak látta, mintha már az idők kezdetétől ismerné. S az az érzése támadt, ő egy üzenethordozó egy másik dimenzióból. Kétség nem fér hozzá, hogy még találkozni fognak. Ebben teljesen biztos volt, de már arra volt kíváncsi vajon miért! Milyen üzenet jön, és azzal mit kell majd kezdenie.

……………folyt. köv……………