Hamar és nagyon közkedvelté vált mindenki számára ez a dal. Anna is kedvelte, és soha senkinek nem beszélt arról, hogy az a délután ott pár percre egy hármas találkozási pont volt. Egy dimenziós kapu, ami mindhármuk számára nyitott és zárt választható kapukat. Később, amikor tudatossá vált számára ennek felismerése, sokat töprengett azon, vajon miért nem értette ezt akkor egyikőjük sem. Mint később kiderült, mindhármuknak lezárult valami az életében. Kinek az, hogy dimenziót váltott, kinek – kinek pedig; valakinek az elvesztése, aki nagyon fontos volt, vagy éppen egy időszaknak, egy korszaknak a lezárása. Mindenki ment a maga útján. S mindenkinek lett valami igazán fontos és jelentőségteljes az életében. Szinte körbe ajándékozták egymást egy megmagyarázhatatlan és jelentőségteljesen fontos felismeréssel, még akkor is, ha ez nem volt egészen tudatos. A busz fékezett, még egy megálló és le kell szállnia. Egy pillanatra még visszalépett a múltba, de csak annyira, hogy eltegye gondolatait egy rekeszbe, hogy később bármikor újra le tudja hívni ezt az emléket. Jelzett, hogy fent ne maradjon. Fék, ajtócsapódás, leszállt.  Olyan érzése volt megint, mintha a múltból a jelenbe lépne. Az eső már nem csapkodott olyan erősen. Éppen hogy csak szemerkélt. Öt házra laknak a megállótól. Körülnézett. Körülötte minden ragyogott. Mintha valaki teljesen tisztára mosta volna a tájat. Még a levegő is friss volt és esőszagú. A lelke már otthon volt, mint aki elhagyta a testét, és előre szalad, mint egy kisgyerek. Otthon meleg van. Be lett gyújtva a kemencébe is. Nagyon szeretet itt lakni, bár még csak pár éve, hogy ideköltöztek. A környék nyugodt, és ahogyan ő hívta, emberléptékű. Nincs az a rohanás és pörgés, mint a városban. Inkább olyan kis városias. Olyan, mint a szülővárosa. Amikor tiszta az ég, olyan fényesek és élesek az égen a csillagok, mintha fel lehetne nyúlni értük. A csillagokra gondolt, amelyek most is ott ragyognak, csak éppen van egy gomolygó sötét esős felhő ég és föld között. Az arcáig emelte jobb kezét és ujjait megzongoráztatta, így üdvözölve az égi csillagokat. Kicsit összébb húzta a kabátot. A hideg, az hideg, még ha pár lépésre is van a háztól. November, a harmadik ember hónap. Mindjárt itt a karácsony és ő megint egy évvel öregebb lesz.  Bár soha nem érdekelték az évek. Húgi jutott megint eszébe egy ünnepi vacsora asztalnál, amikor is nagyot sóhajtva kijelentette. - De jó az Annának, hogy ő már tizennyolc éves. És amikor eljött az a várva várt idő hugi részére, Anna nagyot sóhajtva az ünnepi vacsoránál kijelentette:  - De jó, hogy a hugi még csak tizennyolc éves!  Mekkorát kacagott ezen mindenki. És micsoda nagy ajándék volt ez a huginak; Ő már tizennyolc éves. Belépett a kapun, pár lépés az udvaron, majd  az előszobába lépve látta, hogy esti elfoglaltságába van mindenki merülve. Anyóskája a konyhában vacsorázik. A párja a tv előtt a híreket nézi, - Mi újság a nagyvilágban? -. Zoli fia pedig szaladt le elébe az emeleti lépcsőn. - Anya, anya megnézzük együtt az esti filmet?- tudod azt a bunyósat. Anna bólintott, hiszen tudta, hogy nem a film a lényeg, hiszen Zoli fia mindig a tv-nézés közben meséli el, mi is foglalkoztatja éppen. Mi történ napközben, mi lesz holnap, mi az, amit leginkább szeretne. És mivel közelgett a karácsony, mi is lehetne más; mit szeretne igazán. Anya emléke villant be, és a gyerekkori karácsonyok előtti készülődések. Anya is mindig megbeszélte velük, mi is lehet az, ami belefér az egymás meglepetésébe. Anna is így tett. Külön „összeesküvést” szervezett egy-egy családtag meglepetés ajándékának kifürkészésére. Most is, mint annyiszor, csak apróságokra telt. De Zoli fia, mint minden gyerek tudta, hogyha elmondja mit is szeretne, azt anya úgyis kiszorítja valahogy. Mindig sok ötlete volt. Jó lenne ez is, meg az is.  - Cipő kellene, meg jó lenne egy erősítő is, na és nem ártana kicserélni a számítógép monitorját sem.  Nagy hangfalak is jól jönnének,  dvd-n talán a „Gyűrűk ura”.  Annyi minden kéne anya -.  Anya pedig megsimogatta a kis fejét. -  Jól van, - tudod valami biztosan lesz. – És Zoli fia már tudta, hogy egy valami biztos meg is lesz. Vacsora, forró tea, forró fürdő, és már mehet is a bunyós mese eleje, hiszen Zoli fia, öt-tíz perc után már úgy is alszik, mint a tej. Ilyenkor mindig csak az volt a rossz, amikor át kellett vinni a saját helyére. De mint minden gyerek, az ő fia is igényt tartott egyfajta anyai biztonságra. Zoli fia pedig többszörösen, hiszen olyan lelki sérülésekkel küszködött, melyeket egy felnőttnek is komoly feladat leküzdeni, nemhogy egy tizenegy éves gyereknek. Három éve él közöttük, de olyan már számára, mintha ő szülte volna a világra. A bátya, Gyuszi jutott eszébe, aki kétévesen került be a családba. Hol a mama, hol az anya nevelte, és Annának mennyire fájt, amikor kiderült, hogy bent is és kint is érzi magát. Valahogy mindig egyfajta bizonytalanságban. Pedig ő volt a család Gyuszikája. Anna pedig mindig a védelmére kelt, ha nem volt egyetértés ez ügyben, a családban. Úgy ahogyan anya is. Hisz nem a gyerek tehet arról, hogy eldobta a saját családja. Zolira nézett, aki már az igazak álmát alussza. Kikapcsolta a tv-t, elő a könyv; Coelho: Alkimistája. Nem először olvasta, de mindig talált benne valamit, ami segítségül szolgált megfejteni önmagát. Ki is ő valójában, mi is az ő saját története és hogyan is használja „urimot” és „tummimot”; vagyis életében a bölcsek kövét, az igeneket és a nemeket. A válaszokat az élet kihívásaira, hogy megvalósítsa önmagát, egy saját magára szabott személyes történetben. Hogy mindig megtalálja azokat, akik őszinte odaadással készek arra, hogy átsegítsék őt saját korlátainak meglátásában és felszámolásában. S hogy megtalálja a sorok között a számára adott jeleket, a kimondhatatlant, a megvalósíthatatlant, amit mindig megvalósíthat, még akkor is, ha ebben csak kevés hite van. És mindig kész volt arra, hogy odaadja a juhokat, vágyait, álmait fizetségképpen a jelekért, melyek megtalálása maga a beteljesedés…     …………..folyt. köv……………………..