Az érzés, ami felkavarodott termetes könnycseppet csalt a szemébe. Óvatosan törölte le, szinte egyben megmaradt az ujján. Hosszan elnézte ezt a csillogó igazgyöngyöt, ami ott imbolygott előtte. Csepp, egyetlen csepp a mindenség asztaláról, ami most itt tükrözi azt. Mérhetetlen messzeségből egyszer csak itt van, itt van veled, s benne van minden, minden hiánytalanul.

A troli megállt, leszállt. Újra vissza a jelenbe. Most éppen a troli ajtaján át. Belépett a nyüzsgő gépiesen mozgó világba. Vajon melyik lehet az igazi? A babszem jutott eszébe, amit egy dokumentumfilmben látott. A történet arról szólt, hogy egy külső megfigyelő, egy földön kívüli lény, közel merészkedve a kék bolygóhoz, megfigyelte  fentről, az itt folyó mozgást, az itt folyó életet, amint éppen egy nagyvárosban elindult reggel az élet. Az emberek, és a mozgásban lévő tárgyak, egy idegen szemével nézve, olyanok lehetnek, mint a babszemek, amelyek, számára megmagyarázhatatlan ütemben, újra és újra ismétlik ugyan azt. Innen lentről nézve pedig, piros, sárga és zöld színű lámpák, korlátok a rend fenntartása érdekében. Mikor, ki mit léphet. Állj, türelem, mehetsz. Egy gép által vezérelt, gépies mozgás. S vajon a benne szereplők, akik mindezt kiszolgálják, mit éreznek, éppen akkor belső világukban, mit élnek át? -  Vajon elzártam a gázcsapot, - meglocsoltam-e a virágokat, - meg kellett volna neki mondani ,-  bár már vége lenne,-  itt hagyott a szemét, mit gondol ez magáról,-  ma húsz emberrel kell megbeszélnem, hogy elérjem azt a szintet,-  rá kell hogy vegyem, el kell hogy jöjjön velem, -  a gyerek tanárjához is be kell menjek,-  rohannom kell haza,  holnap reggel utazom és még nincs semmi  becsomagolva,-  a .k…a anyját, mit képzel magáról,-  stb, stb………Egy-egy babszem…….ezek is gépies mozgások, csak gondolatoknak nevezzük őket. És ez lenne a jelen, a jelenben való aktív részvétel? És estére kiderül: hogy elzártam, - hogy meglocsoltam, . és most mondom el neki, hogy végképpen vége, -  hogy összecsomagolt és végleg itt hagyott, mert azt gondolta magáról, jobbat érdemel, - csak tizenöt emberrel tudtam megbeszélni, s annak is fele érdektelen, -  nem tudtam rávenni, mert mások az elképzelései, - eljön velem, ha az Ő elképzeléseit követem, - a tanár bejelentette, hogy hülye a gyerekem, mert semmi, de semmi nem érdekli, fegyelmezetlen az órákon, nem tanulja meg a feladatokat, állandóan zavarja az órát, -   két órás késéssel értem haza, és megint éjszakába torkollik a becsomagolni való,  - a k…a életbe, mikor lesz már ennek vége?! És őröljük, őröljük napról, napra önmagunk, miközben szépen lassan elmegyünk az élet szépsége mellett. Már nagyon hosszú ideje nem csodáljuk meg a felkelő napot, a lenyugvóról nem is beszélve. Nem tart bűvöletében a madarak csicsergése, nem nyugtat meg bennünket a csend. Művirágokkal vesszük körbe magunk, és elfelejtjük szépen, lassan és biztosan az illatot. Egyre fejlettebbé, fejlettebbé neveljük ezt a mechanikus világot, egyre jobban és jobban bele illesztve önmagunk. Recsegünk, ropogunk. Egyre többen és többen kiesnek, eltörnek, s mi újakat illesztünk helyébe. Gépies robotokká fejlesztve önmagunk. Közben elfelejtünk egymásra mosolyogni, egymás szemébe nézni és megcsodálni a másikat. Elfelejtünk emberséget tanulni az embertől. Szeretni, tisztelni a környezetünk.

Közben elérte a munkahelyét, belépett az ajtón, elkezdődött a napi robot,  és már ugyanaz a láncszem lett, mint bárki más, kiszolgálta a feladatot. Nem törődött önmagával, gondolataival, csak égette a lángot, azt a lángot, ami felperzselte percről-percre a pillanatot. Gépies jelenben, gépiesen felépített feladatot.

Délutánra rengeteg energiát elégetett. Nagyon elfáradt. Most már kicsit felengedhet. Lazíthat. Bolt, bevásárlás és már repülhet is a szán haza. Így hívta lelkét; szán, melyre felültethette érzéseit, gondolatait. S amin ez a szán siklott, szinte úszott, hófehér volt, csillogó és ragyogott, mint a gyémánt, s ez a hite volt. Az a hit, ami mindig meggyőzte arról, hogy jó úton jár. Hogy bármi és bárki is akadályokat állíthat elé, ő mindig letudja legyőzi azt. Mert ez a szán otthon van itt, és jól ismeri az utat. A hazavezetőt, az útjelzőt, a mérhetetlent, a megbocsájtót, az egyetlen és melegszívű szeretetet. S ez a szeretet mindig anya képe volt. Anyáé, aki sohasem követelt, aki sohasem várt el semmit, aki mindig, mindenhol ott volt, vele volt. Akitől mindig csak kapott. Aki megértő volt, halk és meleg. Akitől mindig mindent megkaphatott. Nem rögtön, nem azonnal, de mindig. Aki nemcsak anya volt, hanem ha kellet barátnő, testvér, sorstár. Mindig az, akire szükség volt. Nem tiltott semmitől, de mindig elmondta, ha így teszel ez lehet belőle, ha úgy teszel akkor pedig ez. És mindig mellé tette, te döntesz és neked kell vállalnod a következményeket. Te hozod létre azt, hogy mi fog következni, s mindezt azzal, hogy hogyan döntesz. Rajtad áll vagy bukik, mi hogyan sikerül. Nem okolhatsz és nem vádolhatsz senkit és semmit önmagadon kívül. És ez életed minden pillanatára igaz. Így alakítod a sorsodat.

………….folyt.köv...........